" még 1-2 kört a tapsrendben! Mi még úgy tapsolnánk! Amikor elmegy a fény, és csak állunk, akkor kicsit olyan mintha beszappanoznánk magunkat és elzárják a vizet." (Fb hozzászólás)....hmm.

Valóságszagú lámpasimogató

  Kiss Péter Pepe  Színpad folyóírat 2025/1 41 https://epa.oszk.hu/03900/03946/00049/pdf/EPA03946_szinpad_2025_01.pdf

Több szempontból is rendkívülinek nevezhető eseményen vagyunk túl, és szeretném megosztani az élményeket, hátha máshol is hasznát lehetne venni egy ilyen jellegű tapasztalásnak.

A Pesti Színház az elöregedőben lévő lámpaparkjának frissítése előtt áll – mint az ország színhá- zainak elég jelentős része –, és szerettünk volna a döntés-előkészítésben lépéselőnyre szert tenni: megtalálni azokat a lámpatípusokat, amelyek megfelelnének a most üzemelő eszközeink leváltására, még azelőtt, hogy a fejlesztésre elkölthető pénz „hirtelen” előkerül. (Sajnos vannak olyan tapasztalatok, amelyek szerint a fejlesztési pénzek elérhetősége gyorsan változik, néha egészen gyorsan kellene megmondania a „végfelhasználónak”, hogy pontosan mire és mennyi pénz szeretne elkölteni.)

Mindannyian tudjuk, hogy egy ideje Magyarországon már nem rendeznek a színházi szakterületekre vonatkozó, a háttérszakmákat is felölető kiállításokat, találkozókat. A külföldi kiállítások el- érhetősége sem annyira egyszerű, mint korábban, így nehezebb testközelbe keveredni az új fejlesztésű eszközökkel, lámpákkal. Rövid gondolkozás és ötletparádé után arra jutottunk, hogy jobb, ha mi hívjuk meg magunkhoz azokat a lámpákat, amelyekkel érdemes lenne összebarátkozni. Több érvem is volt erre. Egyrészt a kiállításokon csak gondosan megrendezett körülmények között, távolról sem színházi környezetben lehet ismerkedni. Ezeken a kiállításokon minden cég az öszszes, épp fellelhető típusát kiteszi, gyakran zsúfolt környezetben, jellemzően óriás hangzavarban, így nehéz egy-egy típusról igazi tapasztalatokat szerezni. Másrészt korlátozott lehetőségeink vannak, speciális igénylistának kell megfelelni, nem akarunk rengeteg lámpát végignézni feleslegesen (elmarad a hiábavaló nyálcsorgatás). Ha mi a valós üzemeltetési körülményeink között tudjuk tesztelni a kiszemelt eszközöket, akkor sokkal pontosabb képet kapunk a használhatóságukról.

Persze van néhány pont, ami problémát okozhat egy ilyen ötlet megvalósításában. A gyártók nem igazán szeretik az ilyen direkt összehasonlításokat, ahol lehet, kerülik az ilyen szituációkat. (A kiállításokon és a prospektusokban könnyebb szépeket mondani.) A színház az évad közben eléggé feszített munkamenetben dolgozik, nem könnyű megfelelő időpontot találni. Biztosan nem áll rendelkezésre sok/elegendő idő, a nyár még ennyire sem alkalmas erre. Technikai szempontból is komoly korlátozások merülnek fel ebben a színházban (is), így nem is lehet minden gyártó minden típusát végigpróbálgatni.

Végül a hosszas prospektus- és honlapböngé- szés után a következő válogatási szempontokat határoztuk meg, és ehhez igazítottuk a teszteléshez bevont lámpatípusok kiválasztását:

 Halkan üzemelő eszközökre van szükségünk, mivel a színpadtér elég kicsi, minden lehallatszik.

 Kis önsúlyú gépek kellenek. (Sajnos a tartóink

terhelhetősége elég alacsony, és ezen nem is

tudunk változtatni.) Egyébként ez a paramétert

vettük legkomolyabban, sokszor az egyéb tulajdonságok fölött is.

 Nagy zoom-tartományú eszközök kellenek, mivel

a pici tér a kis belmagasságot is magában hordozza.

Összesen háromféle lámpatípus kiváltására lenne szükségünk, így a következő meghatározá- sokat tettük:

 Spot robotlámpa (itt most JB-lighting P7 eszkö-

zök szolgálnak)

 LED-fényforrással szerelt, halk üzemmódú, kis

önsúlyú, késelési rendszerrel és színkeveréssel

rendelkező robot (kell bele lomb-gobó)

 Wash robotlámpa (itt most Ayrton Nandobeam

S3 szolgál)

 LED-fényforrásokkal szerelt, könnyű, halk üzemmódú robotlámpa, nagy nyílásszöggel

 Hagyományos profil fényvető (itt most ETC S4

analóg izzós lámpák szerepelnek, szalagos színváltókkal)

 LED-fényforrásokkal, színkeveréssel és zoomoptikával szerelt eszközök

Ez utóbbi eszközök esetén felmerült, hogy nem a teljes lámpatestet, hanem csak a fényforrást cserélnénk LED-alapú eszközre!

Ezek a szempontok ebben a sorrendben, ezekkel a súlyozásokkal szerepelnek, és a további, akár kiemelkedően jobb paraméterek csak ezek után kerülnek számításba. (Lehet egy lámpának brutá- lis fényereje, és teljesen néma, de ha már kettőtől is leszakad a tartó, mit sem ér. Ugyanez a hangerő- re, fizikai méretekre is igaz.)

A szervezés feladatát magamra vállaltam, és egy kicsit bíztam a hazai forgalmazók támogatá- sában is, noha ilyet (szerintem) ebben az országban mostanában még nem csináltunk.

Kitűztünk egy napot (délelőttöt), és meghívtuk azokat a lámpákat, amelyeket mi jónak gondoltunk erre a feladatra, de kértem a forgalmazókat is: ha olyan eszközről van tudomásuk, ami beleférhet

SZÍNHÁZTECHNIKA

Valóságszagú lámpasimogató

Több szempontból is rendkívülinek nevezhető eseményen vagyunk túl, és szeretném megosztani az élményeket, hátha máshol is hasznát lehetne venni egy ilyen jellegű tapasztalásnak.

Hagyományos profilok csíkjai Profil lámpák bevetés előtt

Profilok furcsa színű csíkjai

Fotók: Kiss Péter Pepe

ezekbe a kifeszített paraméterekbe, akkor azt is jelezzék felénk.

Bekértük a pontos típusokat, mert kifejezett szándékunk volt az egész rendszert a saját vezérlőpultunkon keresztül meghajtani, ezen keresztül tesztelni. Szerencsére minden típus elérhető volt, vagy a gyártó támogatásával bekerült a pult adatbázisába, így az ETC APEX rendszerünk kezelt mindent.

A színpadon két tartót szántunk a robotlámpáknak, a hátsóba került fel az összes wash, az előtte lévő tartóba pedig az összes spot robotlámpa, abban a sorrendben, ahogy a forgalmazók képviselőinek segítségével elkészültek a szereléssel. (Nem volt rögzített sorrend, eléggé vegyes eszközpark épült fel.) A statikus lámpákat a színpad szélére felállított állványokra szereltük. A tartókat a mi meglévő lámpáink magasságára húztuk fel, és egy-egy lámpát be is kapcsoltunk, hogy láthassuk, mit szeretnénk kiváltani.

A tesztkörnyezet meglehetősen autentikusra sikerült: egy nagyméretű fehér díszletlepedő

került a padlóra, gyűrötten, kicsit koszosan, pont úgy nézett ki, mint bármelyik viseltesebb színpadi díszlet oldalfala. Így nem egy csillogó, nagy fényvisszaverő képességű vetítővászon, vagy kifeszített operafólia, hanem igazi, valóságszagú környezet adta a tesztelés kereteit.

A tesztelést a wash lámpákkal kezdtük: mindegyik világítsa meg a lepedőt, teljesen összecsukott zoom, teljes fényerő és alap fehér szín. (Szétforgattuk a lámpák köreit, hogy ne fedjék egymást.) Már itt lehetett érdekességeket látni. Várható volt, hogy az alap fehér szín nem lesz teljesen egyforma a különböző gyártóknál. A vetített körök átmérője és a körök szélén tapasztalható torzulások is vegyes képet mutattak, de ez sem okozott meglepetést. A következő lépésben a fényerőt csökkentettük, több lépésben 50, 20, 10, 5, 2 és 1 százalékra. Itt azért ért meglepetés: volt olyan lámpa, amelyik az alacsony értékeknél már teljesen bezárt, és olyan is, ami még egy százaléknál is jelentős, a többiektől eléggé eltérő mértékben világított. (Ilyen színházi környezetben néha fontosabb, hogy mennyire

tud sötéten világítani egy lámpa, mint hogy menynyi a maximális fényereje.)

Ezen a ponton végrehajtottunk egy kis korrekciót: leeresztettük a tartót, és minden képviselő odamehetett a lámpájához, hogy korrigálja a menüben az esetleges eltéréseket. Minden dimmer-görbe LINEAR opcióra állítva, ventilátor csendes üzemmódra. A megismételt teszt így már sokkal kedvezőbb értékeket mutatott.

Következő lépésben kipróbáltuk a teljes zoom-tartományt, egyenként állítva az egyes lámpákat a tartomány két végpontja között. Figyeltük a nyílásszögeket és a keletkező zajt, illetve a körök szélén a fellépő torzulásokat, az egyes nyílásszö- gekhez tartozó homogenitást is.

A színek tesztelése következett, itt is ért meglepetés (szerintem mindenkit). Elsőként teljes Cyan paramétert kértünk; a megjelenő színek igen változatos képet mutattak. Kiderült, hogy volt némi probléma a pulton beállított típus és a gépeken választott üzemmód között, így újra leengedtük a tartót egy kis korrekcióra. A megismételt teszten

Színpad 2025/1 55

SZÍNHÁZTECHNIKA

Minden lámpa 100%-os Yellow színe

Magenta színek

A tesztelt eszközök listája

Spot robotok legkisebb zoom-optikával, fehéren



A tesztelt eszközök listája

56 Színpad 2025/1

csak javult a helyzet, de továbbra is volt eltérés az egyes gyártmányok között. A Magenta szín esetében is volt eltérés, de nem annyira drámai, mint a következő, Yellow paraméter esetében: itt teljes káosz volt, mind árnyalatokban, mind színtelítettségben. (Szándékosan választottam ezt a tesztelési módszert a színekre: minden eszközre a pult által generált 100% Cyan paramétert küldtünk, nem kezdtük el egyenként kikevergetni az adott lámpán elérhető színparamétereket. Az is szándékos volt, hogy nem a LED-technológiában alapértelmezett RGB színeket, hanem „kevert” szí- neket teszteltünk.)

A következő lépésben megpróbáltunk narancssárga színt előállítani. A pult könyvtárából a LEE 105 színt hívtuk mindegyik gépre, és igen, némelyik lámpán megint teljes katasztrófa volt. Kézzel kezdtük egyenként kikorrigálni az egyes gépeket, de végül inkább csak egymás között megegyeztünk egy hasonlónak gondolt árnyalatban, és ahhoz húztuk a többi gépet is.

Az utolsó tesztet így, narancsszínnel, közepes nyílásszöggel, teljes fényerővel kezdtük: a feladat egy húsz másodperces, lassú sötétbe úszás volt. Az előzményekhez képest egészen jól ment, nem voltak igazán nagy színtorzulások, és hasonló volt a végső, teljes sötétbe való leúszás is. Ezt a tesztet többször is lefuttattuk, miközben mindenki nézte az esetleges hibákat.

Végül teljes fényerő és a „gyári” fehér fény kö- vetkezett, hogy egy kis bemelegedési idő után a leeresztett tartó mellett a „versenyzők” statikus zaját is meghallgassuk.

A következő menetben a spot lámpák tesztelését kezdtük, hasonló metódus szerint: teljes fényerő, fehér szín, összecsukott optika. (Ne fedjék egymást a körök, csak a zoom legyen összecsukva, az írisz ne.) Többen szóltak, hogy túl zajosak a wash lámpák, így ezeket áramtalanítottuk. (Szerencsére nem kellet az izzókat kikapcsolni vagy lehűteni.) A körök szélei elég vegyes képet mutattak, ez a pultban letárolt fókusz alapértékek miatt volt ilyen, ezt kikorrigáltuk.

Következett a fényerők csökkentése 50, 20, 10, 2, 1 százalékra. Itt sokkal pontosabb megjelenítés volt megfigyelhető, nem volt akkora káosz, mint a wash lámpák esetében.

A nyílásszögek tesztelése is hasonlóan ment, bár a lencsék mozgatása közben kiugróan hangos lámpa is volt. Az elérhető nyílásszögek alapvetően megfelelőek voltak, mind tudták a kiváltandó öregebb lámpánk szintjét.

A színek tesztelése hasonló anomáliákat mutatott; itt már a teszt előtt minden típust pontosabban egyeztettünk, a pulton nem volt eszköztípus probléma. Cyan színben még egészen tűrhető volt a felhozatal, és megint a Yellow esetében volt káosz. Ismét megpróbálkozunk narancs szín előállításával, a korábban tapasztalt anomáliák kíséretében, végül itt is kézi korrekciózással.

A következő lépésben a lámpák késelési rendszerét teszteltük: egy keskeny hosszanti csíkot kellett előállítani, és az egyik oldalára élesre fó- kuszálni a fényt. A mi P7-es lámpánk itt kiesett a versenyből, neki nincs ilyen képessége. Az látszott, hogy a gyártók közel egyforma megoldásokat vá- lasztottak, így eléggé egyformán lehetett (majdnem) élesre fókuszálni. Amikor így bekéselve kezdtük növelni a zoom-tartományt, akkor szinte torzulások nélkül lehetett látni a késeket – egy gyártmányt leszámítva –, csak a fókuszt kellett némelyiknél utánahúzni.

Végül így, sárgán, bekéselve, közepes nyílásszöggel próbáltuk ki a lassú sötétbe úszást, egé- szen jó eredményekkel; ezt megismételtük késelés nélkül is.

Ezeknél a típusoknál még kipróbáltunk két funkciót: mindegyikben kerestünk lomb-gobót, ez színházi környezetben a leginkább használt gobó, mi is használjuk több előadásban is. Egy kivétellel mindegyik lámpában volt, persze nem egészen egyformák. Erre a gobóra húztuk rá egyenként az

adott gép frost funkcióját, és néztük a beúszás finomságát, az esetleges torzulásokat is.

Végül itt is a „minden világítson nagyon”, „legyen minden hangos” tesztel zártunk: teljes fényerő mellett leengedtük a tartót, és hallgatóztunk az üzemmeleg lámpáknál.

Nagyon elszaladt a szűk időkeret, így a statikus lámpákra elég kevés időt tudtunk szorítani. Mindegyiket szűkre késelve állítottuk a sokat látott lepedőnkre, és végigpróbáltuk velük az alapszíneket, talán nem meglepő módon a robotlámpáknál tapasztalható vegyes árnyalatokkal.

A lassú sötétbe-úszást itt is kipróbáltuk, de a nyílásszögek tartományát már nem tudtuk vé- gig próbálni, egyébként nagyon szépen úsztak le sötétbe, ebben néhol elverve a robotokat. Végül elkezdtük lebontani az eszközöket, mert lassan vissza kellett adnunk a színpadot.

Nagyon köszönjük a támogatást a különböző gyártmányok hazai forgalmazóinak, kifejezetten nehéz küldetés – és talán bátorság – volt ezt a „magánrendezvényt” ilyen formában lebonyolítani. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk, éppen ezért biztatok minden hasonló cipőben sántikáló színhá- zi kollégát: próbálja meg mindenki a saját igényei szerinti eszközöket kiválasztani, és ha teheti, a saját üzemi környezetében tesztelni. Talán így nem is lesz meglepő: én itt most nem hirdetek győztest, mert mi ugyan ki tudtuk választani az adott feladatra jelöltet, de könnyen lehet, hogy más helyszíneken nem ezekkel a súlyozásokkal kell eszközt választani: lehet erősebb, nehezebb, akár hangosabb is!

Közzéteszem a tesztelt eszközök listáját, megjegyezve, hogy kifejezetten a mi szűkre szabott technikai paramétereink, adottságaink mentén válogattunk; könnyen lehet, hogy ez nem reprezentatív lista, éppen ezért nem is fűzök kommentárt az egyes tételekhez, egyszerűen a pultunk eszközazonosítójának sorrendjében jelenítve meg a típusokat.

Kiss Péter Pep

A világítástervezés gerince a dramaturgia”

 Színpad folyóírat 2025/1 41  https://epa.oszk.hu/03900/03946/00049/pdf/EPA03946_szinpad_2025_01.pdf

A Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága (MALÁT) kezdeményezésére tavaly indított sorozatunkat 2025-ben is örömmel folytatjuk. Ezúttal Bányai Tamás és Markó Zsolt világítástervezőkkel beszélgetett Jászay Tamás színikritikus.

Bár nem intézményes oktatási keretek között találkoztak, mégis mondhatjuk, hogy a kapcsolatotuk mentor és tanítvány viszonya. Honnan ismeritek egymást?

Markó Zsolt: A Radnóti Színházban dolgoztam világosítóként, és a főnökömet, Baumgartner Sándort kereste meg Tamás azzal, hogy tanácsot és embert kérjen egy előadáshoz. Ez lett a 6színben a Majd, ha az eső eláll 2018 nyarán. A színházban épp nem zajlott próbafolyamat, én pedig először próbálhattam ki magamat Tamás mellett.

Bányai Tamás: Nagyon érdekes nyári produkció volt, amelyet Szamosi Donáth rendezett. Látványos előadás lett, amire sikerült összeszednie a pénzt, és telt házas széria született. Mivel a darab sok helyszínen és nagy időugrásokkal játszódott, a fénynek kellett jeleznie a váltásokat. Rutinos rendezőknél is ritka, ami itt megtörtént: Szamosi Donáth csupa olyasmit mondott a megbeszélésünkön, ami felkeltette az érdeklődésemet, ráadásul minden a tervek szerint zajlott. Segítségre azért volt szükségem, mert a LED-es világítástechnikai eszközök ekkortájt kezdtek elterjedni. Az új fényvezérlők rengeteg paramétert kezelnek, bonyolult őket programozni, Zsolti pedig 18 évesen már mindent tudott a programozásról.

MZs: A közös munka folytatódott több alkalommal, ezért is tekintek mesteremként Tamásra. Óriási élmény volt 2019-ben Miskolcon együtt dolgozni. A Bartók Plusz Operafesztiválon Szkrjabintól a Prometheus: A tűz költeményét vittük együtt színre. A valódi mentorom ugyanakkor Baumgartner Sanyi, akivel az első négy évemet töltöttem.

Álnaiv megjegyzés: mennyivel egyszerűbb lenne a fiatal, tanulni vágyó ember élete, ha egyszerűen besétálna az egyetemre, és ott elsajátítaná a szakma alapjait!

MZs: Tényleg könnyebb lenne, viszont én a Radnó- tiba sétáltam be. Írtam egy bemutatkozó levelet, másnap pedig már a portán ültem, és vártam Sanyit. Volt előzmény az életemben, mivel Budaörsön már bedolgoztam a színházba és a művelődési házba is. A Radnótiba világosítónak jelentkeztem, gyakornokként kezdtem, amivel valóra vált az álmom.

BT: A kettőnk indulása között a fő különbség az, hogy Zsolti tudta, mit akar csinálni a színházban, én viszont csak ott akartam lenni, de nem volt konkrét elképzelésem. A vonzerő alapját a Csiky Gergely Színház budapesti vendégjátékai jelentették, mert azokat nézve éreztem, hogy ezek az előadások másról szólnak, mint amit amúgy látok. 1981-ben, a Marat/Sade bemutatójának évében kerültem Kaposvárra, ahová kellékesnek vettek fel. Gyorsan rácsodálkoztam a világításra, pedig eleinte nem értettem pontosan, mi történik. Egy ember esténként a színpad közepén számokat mondott, mások pedig erre lámpákat állítgattak a sötétben. Nagyon elkezdett izgatni, átkéredzkedtem, és rögtön rengeteg megoldandó feladat adó- dott.

MZs: Én 13-14 éves korom körül éreztem meg a fény, a világítás iránti vonzalmamat, még Budaörsön. Izgalmas, többrétegű jelenségként tekintek rá, sokkal inkább, mint a hangra. Készültem is a feladatra: amikor a Radnótiba jelentkeztem, sok előadást láttam, utánanéztem, kik vannak ott, és reménykedtem, hogy összejön. És gimnazistaként azon kaptam magam, hogy naponta bejárok a Radnótiba és a csapat tagja lettem.

Abban azért hasonlítotok, hogy csinálás közben tanultátok meg a szakmát. Jól gondolom, hogy ez bevett dolog Magyarországon?

BT: Valójában igen. Zsoltinak komoly előnyt jelentett, hogy volt kitől tanulnia, nekem még annyi sem jutott, vagyis nekem kellett kitalálni, hogyan oldjak meg kéréseket, mindezt egy korlátozott technikai apparátussal. Voltak kollégák, akikkel lehetett együttműködni, például egy villanyszerelőből lett világosító, aki tudta, hogyan kell összebarkácsolni dolgokat. Én megkaptam a feladatot a rendezőtől, megpróbáltam rájönni, hogyan lehet megvalósítani, a kollégák pedig segítettek megcsinálni. Abban a korban a világosító nem szerepelt a színlapon, de a színházak sem gondolták, hogy meg kellene őt jelölni. Ma már van rendező, aki elismeri, hogy hálás a műszaknak azért, mert létrehozták neki a varázslatot, és például a premieren meghajoltatja őket.

Bodó Viktorra gondolsz.

BT: Többek között, és szomorú, hogy sokan nem így járnak el: ő tudja, hogy nem ment volna azok nélkül, akik segítenek létrehozni a változatos ötleteit.

Természetes, hogy a színész van a középpontban, miközben sokan mások is segítenek egy előadás megszületésében. Egyfajta küldetésként vállaltam magamra, hogy megpróbáljam elismertetni a létezésünket. Külföldön ez másképp volt: hirtelen emberszámba vettek. Amikor a nyolcvanas évek végén kimentem Franciaországba, ott már termé- szetesen létezett a fénytervező szakma, tanították is az egyetemen. Nagy dolog volt, hogy asszisztens lehettem az azóta híres világítástervező, Dominique Bruguière oldalán.

MZs: A külföld nekem is korán fontos lett: érettségi után dolgoztam egy évet, és közben intenzíven készültem Londonba, az álomegyetememre, a Royal Central School of Speech and Drama-ra. 2019-ben kiköltöztem tanulni, csakhogy a Brexittől a Covidig sorozatos balszerencsék vágták ketté a tervet. 2020 márciusában kénytelen voltam hazajönni, azóta pedig nem tudtam visszamenni. Baumgartner Sanyitól megkaptam Richard Pilbrow könyvét, aki nagy világítástervező volt Angliában, egykor ő is ott tanult. Az, hogy felvettek, óriási örömforrás volt: a színházról a legjobbaktól tanulhattam.

Volt azért olyan, ami meglepett?

MZs: Újdonság volt például az, hogyan viszonyulnak a biztonsághoz. Nekik nem elég, hogy magadban bízol annyira, hogy nem esel le a létráról: minimum három ember kell ahhoz, hogy te egyáltalán felléphess a létrára. Mindenkinek konkrét feladatkörei vannak, egy ember pedig nem négy másik munkáját végzi. Pontos időbeosztás szerint dolgoznak, és ezt tiszteletben is tartják. Világítottam az egyetemen egy darabot, és amikor azt mondtam, hogy kell még két óra, nem azt kérdezték, hogy miért, hanem megoldották.

Tamás, a te pályádon felmerült, hogy külföldön tanuld a szakmát?

BT: Hamar fővilágosító lettem Kaposváron, vagyis ha elmegyek, megszakad a pályám, ráadásul még nyelveket se tudtam. Egynyári kaland volt aztán jóval később a Bochumi Nyári Színházi Egyetem, amit Hannah Hurtzig dramaturg alapított, hogy különböző szakmákból komoly szaktekintélyek tartsanak kurzusokat. A díszlet- és világítástervezők együtt dolgoztak, a Mercedes pedig kiürített nekünk egy kereskedelmi csarnokot, ahol úgy egytucatnyian voltunk. Én akkor már kissé túlkoros voltam a többiekhez képest, és sok tapasztalattal is rendelkeztem.

A kétezres években aztán a Képzőművészeti Egyetemen és a Színművészetin is tanítottál. Ott is küzdened kellett, hogy ez egy önálló szakma?

BT: Amelyik szakmának nincs egyetemi oktatása, az nem létezik. Tervben volt egy önálló tanszék létrehozása, de nem éreztem a szándék mögött igazi támogatást. A világítást nem lehet megtanulni technika nélkül, ami viszont igen költséges. Én az SZFE „modellváltása” idején jártam a doktori képzésre, és bár mehettem volna az Emergency Exit programmal külföldre befejezni, végül feladtam. A disszertációm a világításművészet fejlődéséről és szerepéről szólt volna a magyar színháztörténetben és napjainkban, nyilván a saját pályám beépítésével. De nem tudnám már kifuttatni ezt a projektet a teljesen megosztott, lehangolt, kontraszelektált magyar színházi rendszerben.

Viszont szükség esetén le tudnál rakni egy komplett képzési tervet.

BT: Ez megtörtént: három év alatt elsajátíthatók lennének a szakma alapjai, optimális esetben tervezőkkel és rendezőkkel közösen dolgoznának a hallgatók. De hogy nem csak így lehet a világítástervezést elsajátítani, arra Zsolti a példa, aki olyan korán elkezdett a színpadi világításhoz és fénypultokhoz érteni, hogy nem volt párja az országban. Ráadásul tudta is, mit csinál: fontos, hogy ne egy hivatalnokkal ülj szemben, hanem egy kollégával, akivel egy nyelvet beszélsz.

MZs: A már említett Szkrjabin-előadás meghatározó ebből a szempontból. A komponista ugyanis beírta a partitúrába a fényeket, nekünk pedig ezt kellett megoldani technikailag. Mindezt halmozottan hátrányos helyzetben, hiszen nyári, szabadtéri, alig húszperces előadásról beszélünk, amiben há- romszáz fényjel volt, mi pedig versenyt futottunk a napfelkeltével. Azért is volt nagy élmény, mert nem kellett mellém külön segítség, hiszen tudok kottát olvasni, és így a saját metódusommal dolgozhattam. A sors iróniája, hogy magát az előadást nem láttam, mivel a jeleket kellett figyelnem.

 [[Ez 4 mp-enként jelent egy fényváltást. Ami ha nem is lehetetlen, ezek nagy része kétlem hogy érdemleges lenne. - a blog szerkesztője ]]

Zsolti, te Anglia után televíziós produkciókban dolgoztál, voltál az Örkény Színházban, majd 2023 óta a 6szín műszaki vezetője vagy. Miért?

MZs: Azért vállaltam ezt a pozíciót, mert a hely nem túl nagy, nem annyira bonyolult, cserébe viszont azt kértem, hogy az itt futó darabok fénytervezését és külsős munkákat is vállalhassak. Így juthattam el Sepsiszentgyörgyre, ahol Hegymegi Máté rendezte a Kurázsi mama és gyerekeit. Sok erőt kívánó, komoly munka volt, mert nem állt mögöttem senki, akit segítségül hívhattam volna. Máté iránymutatása alapján, vele közösen terveztem meg az előadást. Egy Dacia belsejét és külsejét kellett bevilágítani úgy, hogy az dramaturgiailag és a látvány szempontjából egyaránt izgalmas legyen.

BT: Az én első saját külföldi munkám Ascher Tamás 1992-es Don Giovannija volt Lyonban a csodá- latos, Jean Nouvel tervezte, akkor épülő Operaházban. Tíz év Kaposvár után ez egy másik világ volt: amikor a Csikyben dolgozik az ember, nem kell világítástervet készítenie, legfeljebb vázlatokat. Franciaországban viszont az üres színház a kiindulópont: kell egy terv, és ha azt elfogadják, akkor a kéréseid szerint mindent felszerelnek.

Egyebekben osztod mindazt, amit Zsolti mondott a külföldi munkatapasztalatokról?

BT: Országonként más a helyzet: Svédországban, Romániában, Ausztriában és Magyarországon is eltér a hozzáállás. Az, hogy a munkát nem szervezik meg, kelet-európai jelenség: döbbenet, hogy ebben az értelemben a vasfüggöny ma is áll. Olyanok a struktúráink, hogy egy színházi közösség nem jut el addig, hogy érdemes legyen megszervezni a munkát, mert úgyis jön egy akarnok vezető, aki felrúg mindent egyeztetést. Akkor meg minek? MZs: Nyugaton azért rá-rácsodálkoztak a kelet-európai fineszre, például arra, hogy nem igé-

nyeltem magam mellé extra embereket a világí- táshoz. Amikor olyan eszközt kértem, ami nem volt elérhető, akkor természetes volt, hogy megcsináltam abból, ami volt. Ha valamire azt mondták, hogy az nincs, megkérdeztem, hogy mi van, hogy abból megoldhassuk – röviden: működnek a túl- élési praktikák. Nem igazán értik ezt a hozzáállást, de értékelik.

BT: Igen, nagyon más az attitűd. A göteborgi színházban, ha kérek valamit, ők azt meg akarják csinálni, pont. Ha itthon kérsz valamit, rögtön jön tíz ötlet, hogyan lehetne másképp. És persze ilyenkor is elhangozhatnak jó meglátások, de észnél kell lenni, hogy az ötletek ne vigyenek el az erdőbe.

Tervezhető, felépíthető, kiszámítható ez a pálya? Gondolok itt például olyan rendezőkre, akikkel, illetve intézményekre, ahol rendszeresen dolgoztok.

BT: Korán rájöttem, hogy ha egy-egy magyar rendező elvisz magával, attól még nem lesz állandó munkám külföldön. De a hosszú „előjáték” után végül ez szerencsésen alakult. Grazban Bodó Viktorral dolgoztam a Liliomon, és utána hívott fel a

színházat akkor igazgató Anna Badora, hogy ké- szítsem el a következő előadásának a világítását, ez volt Daniel Kehlmann Geister in Princeton című darabja. Ha a felkérés tíz évvel korábban érkezik, talán minden másképp alakul, de végül ez így is sok helyre jelentett belépőt.

MZs: Nekem még koránt sincs ennyi tapasztalatom. Keresztes Tamás az első olyan rendező, aki

vel újra dolgozom majd. Vele a 6színben a Kizáró- lag az utókor számára című produkciót csináltuk, és felkért egy jövő évadban esedékes bemutatójá- ra. Ami az intézményeket illeti, a Radnóti az anyaszínházam, a 6szín pedig óriási lendületet adott.

BT: Nekem persze Kaposvár ez a hely: húsz évig voltam ott. A Krétakör Színház más: egyrészt nem volt állandó játszóhelye, másrészt a sok utazás miatt folyamatosan jöttek a kihívások. Egy időben én menedzseltem a vendégjátékok technikai és világítási lebonyolítását is. 1999-ben volt a Nexxt bemutatója a Bárkában, ahová Ágh Márton hívott, akivel akkor már voltak közös projektjeink. Sokáig dolgoztam a Krétakörrel, míg Schilling Árpád rá nem jött, hogy inkább generálfényben szereti csinálni az előadásait.

Beszéljünk a munkátok fázisairól. Egy díszlet- vagy jelmeztervezőnél sejthető, hogy a szöveggel kezdődik minden, de vajon nálatok is?

MZs: Ha van szöveg, akkor a legelső, hogy azt elolvasom: fontos, hogy kialakuljon bennem egy összkép, mielőtt bárkivel beszéltem volna. Aztán meghallgatom a rendező, a díszlettervező elgondolását, és a tőlük érkező kéréseket meg a saját elképzelésemet egyeztetjük. Ha valami különlegest akarok csinálni, érdemes a díszletet világítási eszközként használni, például az abba beszerelhető fényekkel. Mindennek a gerince a dramaturgia: az én feladatom az, hogy a szövegben jelen lévő érzelmeket megjelenítsem fénnyel. Minden, ami „csak” látvány, felteszi az i-re a pontot, de a lényeg a dramaturgia.

BT: Ugyanígy gondolom: a dramaturgia lekövetése a legfontosabb. Generációs különbség az oka, hogy amikor ezt én tanultam, akkor az volt a kérdés, hogy a díszlettervhez képest mik legyenek a lámpapozíciók, de ma már valóban hamarabb jönnek az ötletek, hogy mit lehet beépíteni a díszletbe, ami képes átfogalmazni a teret. Ez a LED-technológia hirtelen berobbanása miatt alakult így.

Mikor léptek be a folyamatba?

BT: Rendezőtől függ. Van, aki szeret kiforrott tervvel érkezni a tervelfogadásra, és abban már a világításról is vannak elképzelések. Az olvasópróba a legkésőbbi pillanat, amikor beléphetek. Az én munkakezdésem inkább a díszletterv megszületéséhez kötődik: mit tudunk kiemelni, hozzáadni a térhez fénnyel.

MZs: Olykor azt érzem, hogy későn lépek be, például ha már a kész díszletnél kérdezik a véleményemet. Szerencsés, ha a díszlettervező korán megkeres, hogy tudja úgy alakítani a teret, hogy az nekem is jó legyen. A 6színben Árva Nóra tervezte

A kódfejtő díszletét, ahol a forgó falakba rejtett apró fényforrások alkották az Enigma nevű gépet.

Felteszem, volt olyan a pályátokon, amikor a fény kiváltotta a díszletet.

MZs: Igen, de amennyire féltem tőle, olyan jól sikerült: Bodó Viktor A csoport című előadásának díszlete tizenhárom szék és három lógó armatú- ra. Eleinte brutálisan nehéznek gondoltam a világítását, sokat dolgoztam vele, rengeteg ötletet mutattam Viktornak, és végül összeállt az, ami dramaturgiailag alátámasztja a színpadi történé- seket. Kevesen hiszik el, de ez a 6szín technikailag legbonyolultabb előadása, mert díszlet nélkül, üres térben fénnyel oldjuk meg, hogy tere, hatása, életszaga legyen.

BT: A legemlékezetesebb ilyen számomra Kaposváron Ács János 1988-as rendezése, Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képei című mozgásszínházi előadás volt. Stúdiótérben az üres színpadon, a meglévő lámpákkal kellett dolgozni. Biztosan van, aki azt gondolja, hogy ez a pénztelenségről szól, de az esztétika itt is fontosabb: a fények színpadi működésének csak a fantázia szab határt,

különösen a LED-ek korában. Bátorság kérdése a rendező vagy a koreográfus részéről: az üres színpadon csak a testek és fények vannak előttünk. Megszoktuk a kőszínházban, hogy a megírt darabok bizonyos helyszíneken játszódnak. Nehéz ettől elszakadni, de gyakori, hogy van egy nagy elem, egy nagy gesztus, azon kívül a térben a fé- nyek mondják a sztorit. A történetet persze mindenki meséli a színpadon, elsősorban a színész, de a fény is nagyon elöl áll a sorban, mivel sokkal rugalmasabb, változékonyabb médium, mint egy épített elem vagy egy megvarrt anyag.

Praktikusan hogyan terveztek világítást?

MZs: Az egyetemen volt, hogy a díszlettervező makettjét különböző lámpákkal kellett megvilá- gítani, de most már minden számítógéppel zajlik. A kétdimenziós alaprajzoktól a háromdimenziós, komoly látványtervekig is könnyen el lehet jutni.

BT: Az elgondolásokat kell vizualizálni. Vagy számítógéppel, vagy vázlatokat készítek ceruzá- val, és a színházban felszereltetem és beállítom. Egy rendesen felszerelt színház esetében nem kell részletes világításterv, de attól persze magadnak meg kell tervezned az egészet.

Nagyon külsős kérdés, mégis érdekel: van olyan, hogy egy színház annyira profi felszereléssel rendelkezik, hogy az ember kísértésbe esik, hogy „lézershow-t” csináljon?

BT: Zsoltiról el tudom képzelni, hogy vissza kell magát fognia ilyen esetben... Nekem a nagyon egyszerű technikai háttérrel kezdődött minden, és erős víziójú rendezők mellett tanultam meg, hogy az esztétika előrébb való, mint a technika. De ne felejtsd el, hogy alkalmazott művészetről beszé- lünk: ha a rendező abban leli örömét, hogy a dolog nagyon színes legyen, akkor nekem bizonyos keretek között muszáj azt megcsinálnom.

MZs: A kísértés nem igazán jó szó: én azt tanultam és azt vallom, hogy a világítás sosem lehet öncélú. Ha valamire erős vágyat érzek, akkor kipró- bálom az üres színházban éjjel, de ezeket nem mutatom meg sem a rendezőnek, sem a díszlettervezőnek, mert ha nincs köze a helyzethez, akkor értelme sincs.

Követitek a kollégákat, vannak mintáitok, forrásaitok?

BT: Ez egy izgalmas kérdés, ami többször előkerült már. Külföldön olyan megoldásokat látok régóta, ami nálunk fel se merül. Amikor a nyolcvanas évek végén kezdtem Bécsbe járni Claus Peymann Burgtheaterébe, erős vizuális esztétikát, markáns díszlettervezői munkát láttam, és előfordultak olyan világítási megoldások, amikről elképzelni se tudtam, hogyan csinálják meg. És ha később lehetőségem nyílt ilyesmit csinálni, akkor, ha nem is másoltam a látottakat, de valamiféle igazodást éreztem, mivel ahhoz hasonlót már előttem valaki tökéletesen megvalósított. Van itt még valami: a már említett Dominique Bruguière Kaposváron ugyanazokkal a rossz lámpákkal dolgozott, mint én, de olyan vizu- ális esztétikát hozott létre, amitől akkoriban leesett az állam. Nálunk ez a fajta szakmai gondosság még ma sem alakult ki, mert mindennek azonnal készen kell lennie. Véghez vinni valami olyasmit, ami mö- gött igazi gondolat van, gyakran igen nehéz.

MZs: Sok vonatkozó oldalt követek a neten, az előadásokból kifotózott képeknek, ha tetszenek, utánanézek. Azt a hatást például, amit Richard Pilbrow megcsinált Angliában, itthon legfeljebb megpróbálhatom elérni, hiszen nem tudom, milyen gondolkodási folyamat állt mögötte. Tamástól, Baumgartner Sanyitól, Csontos Balázstól rengeteg dolgot lestem el, emlékszem arra, hogy ők mit hogyan oldottak meg, így én is megpróbálom úgy csinálni, és meglátjuk az eredményt.

Különböző rendezőknek másképp terveztek?

MZs: Igen, Hegymegi Máténak például egészen konkrét elképzelései vannak arról, hogy mit szeretne látni, és ezt pontosan meg is fogalmazza. Mutatok neki valamit, majd folytatjuk a beszélgetést, hogy melyikünk mit gondol róla – így épült fel a Kurázsi mama. Keresztes Tamásnál a Kizárólag... esetében a díszlet komoly kihívást jelentett, mert csak egy ruhastandardot használ a két színész. Tamás elfogadta az ajánlataimat: ő olyan típus, hogy látni akarja az egészet egyben, és ha valami nem tetszik, azt kiveszi.

BT: Ascher Tamással például alig kell egymással beszélnünk, olyan jól ismerjük egymást. Bízik az ízlésemben, tudja, hogy olyan képet csinálok, amit ő elfogad: a részletkérdésekről egyeztetünk, de a kompozícióval ritkán lövök mellé. Egy fiatal rendezőnél, aki karakteres képekben gondolkodik, mint például Tarnóczi Jakab a Cseresznyéskertben, kicsit másról szól a világítás. Erős effektusokat használ, mert kell, hogy a nézőt kizökkentse a zenével, egy színészi megoldással vagy a fénnyel.

Segítsetek a pozíciókat tisztázni: hogy viszonyul egymáshoz világosító és fénytervező?

MZs: A dolog természetéből adódóan van hierarchia, de ha egy világosítónak vagy fővilágosítónak jó ötletei vannak, azt egy jó fénytervező integrálja a saját munkájába. A saját példámat tudom mondani: amikor Sanyi vagy Tamás mellett dolgoztam, és olyat mondtam, ami hozzátett, egyikük sem tiltakozott.

BT: Konfliktus abból adódhat, hogy ha egy tervező eltökélten ragaszkodik az elképzeléseihez, és nem érdekli, ha például egy fényforrást olyan helyre kell feltenni, ahová azt szinte képtelenség elhelyezni. Próbálom ezt észszerű határok között tartani, miközben a színházak is egyre inkább védik magukat a „lehetetlen” művészi ötletektől: kikötik, hogy nem csinálhatsz olyasmit, ami akadályozza a mindennapi működést és a repertoárjátszást, vagy előírják, hogy mennyi idő alatt beállítható az előadás. Ennek az egyik oka az, hogy a műszak túlterhelt és alulfizetett, és ezért folyamatosan lázadozik a túlfeszített műsorrend ellen. Ezzel szemben például Göteborgban a színpadi műszak két személyből állt; igaz, ott nagyon magas szintű a gépesítettség, és a munkaszervezés is próbál minden felmerülő problémára időben felkészülni. Ehhez képest Magyarországon folyton azt látom, hogy feketeruhás emberek száz kilókkal szaladgálnak a színpadon, amiben nyilván semmi öröm nincs, ráadásul balesetveszélyes is. A svédek hosszan meghányják-vetik a kéréseket, összerakják a logisztikát, és amit csak lehet, megoldanak. Visszatérve a kérdésedre, kétféle fővilágosítót ismerek. Az egyik kreatívan megcsinálja, amit kérek tőle, a világítási tár lehetőségeinek keretein belül, a másik viszont azt is megkérdőjelezi, hogy én minek vagyok ott, amikor ő is meg tudná oldani a világítást.

MZs: Az is egy másik helyzet, hogy ha én kezdetektől bent ülök a próbán, a világosító vagy a fő- világosító viszont csak később jelenik meg. Azonnal elkezdik a saját meglátásaikat mondani, ami konfliktusos helyzeteket generál, hiszen ők nem látják az előzményeket. De mindent megold a tü- relem: ha velük rosszban vagyok, akkor az előadás nem jön létre, hiszen a színház igazi csapatmunka.

„

Felkerült az új hangfal (és nem az utolsó). Persze kitakarja a fejgépeket. Remélhetőleg jobban szól tőle valahol.

Következő előadás előtt utolsó félórában átnéztük a jeleket hol megy a hangfalra lámpa. Felraktunk 2 etct a fejgép kiváltására meglepő mód előadáson már észlelhetetlen volt a fénye a nagy ledek között. Az oldalsó fejgépesek végül kitudták váltani azokat akik takarva voltak.

Ezen kívül is volt esemény régi lámpák le vesz új felrak , mindegyikhez jött indokolatlan konténer azokat levisz régieket felhoz. Furcsa ugyanolyan lámpa ugyanoda felrakva de nem ugyanoda világít preseten. Fel- le lehet kicsit dönteni , de oldalra sehogy sem engedi a csővön mégis kicsit arrébb világít. Mondjuk kínai. Annyira nem gond.

DMX címet is be lehet adni MA-n. MA a barátom. Kell is ez mert nem hiszi el kolléga hogy jó vonalon van a rádiós?/wifi? dmx adó. Jó helyen van a vevő nem azon a címen van mint a múltkori ami kölcsönből volt. Ja ezt nem is lehet címezni. Dmx 15.1 en be is jön: 1 es a címe. Volt led szalag forrasztás, de azt a bedolgozosok csinálják: köszi!

8. utas: én. HR megtalált megjelenek állam-kitömött cég portáján. Üveg mögött kéri kicsaj személyit stb. Üveg mögött balról mellette 2 portás - jobbról mellette még 2 portás. Üvegfalon innen biztonsági őr 1 aki bekisérne és biztonsági őr 2 aki itt maradna. Vagyis itt most 7 en dolgoztak.

Ja és ez csak az egyik porta.

Bemutató előtt 2 héttel már kezdjünk el világítani az volt a terv, múltkor utolsó napokban lett "kész", hajnal 4 ... 5... 6... ig világítottunk volt 3 negyed 7 is. Ja délelőtt 10 próba.

Szóval 2 héttel hamarabb. Fel is rajtuk a sok jó, hm bérelt lámpát. Aztán nem világítottunk semmit. Pénteken előadás előzőleg bemutatott darabból: bontás bérelt lámpák. Főpróba hét, világítás kezdődik hát ahogy szokott: hétfőn.

A Flashdance a zenéje alapján mindenki ismerheti tudattalanul. Nem csoda a történet nem is érdemes túl sok szót fecsérelnem. Mind emelet a világítása ritka látványosra sikerült. Elsősorban az ellenfények, sziluettek amikre odatették magukat, füsttel, köddel bámulatos. A színes, utcás világítás is remek, látszik hogy értett hozzá aki megálmodta, meg hagyták is mert sok a viszonylag sötét kép. Persze a szemfülesek megfigyelhetnék hogy teljes indokolatlan egy építkezésen ennyi szép piros fény, pl .a csővekben - de jól néz ki... :) Na persze elég színházas, ezért tetszik.

Ha valaki nem látta volna a Chicago is jól néz ki, de persze az már tényleg full színház

még : https://vilagositas.blog.hu/2018/04/08/legszebben_vilagitott_filmek

A villanyvilágítás bevezetése az Operaházba

Tolnay Pál

Színháztechnikai Fórum, 1984. június,

11. évfolyam 2. szám, 27–30. o.

http://msztsz.hu/images/upload/file/szinpad/Szinpad_2009_december.pdf

25 évvel ezelôtt
– az Operaház 100 éves
jubileuma alkalmából –
írta az alábbi cikket az
akkor 93 éves Tolnay
Pál. Pali bácsi – az Operaház mûszaki
problémáinak kitûnô ismerôje – egy évvel ha-
lála elôtt hihetetlen szellemi frissességrôl
tesz tanúbizonyságot érdekes színháztörténeti beszámolójával.
Az Operaház díszlépcsôje az 1900 években
1983. év december 14-én a Magyar Elektro-
technikai Egyesület Technikatörténeti Bizott-
sága saját elôadótermében elôadást hirdetett meg:
,,100 éve készült a régi Nemzeti Színház
villamos világítása” címmel. Az elôadó
dr. Asztalos Péter kandidátus, a Ganz Villamossá-
gi Mûvek mûszaki tanácsadója igen értékes,
dokumentációkkal alátámasztott elôadásban
számolt be az áttérésrôl a régi (a mai Rákó czi
út elején, az úgynevezett Grassalkovich-tel-
ken) álló Nemzeti Színházban a gázvilágítás-
ról a korszerû villanyvilágításra. 1883-ban e
színházban hazánkban elsôként tértek rá a
villanyvilágításra. Itt nemcsak a haladást je-
lentô tény a fontos, hanem az évszám is.
1882. április 19-én alakult meg Németországban
Emil Rathenau elnökletével az azóta
híressé vált AEG (Allgemeine Elektrizitats Ge-
sellschaft). 1881-ben a párizsi nemzetközi ki-
állítás mutatta be azokat az elektromos vilá-
gítási berendezéseket, melyeket az amerikai
Edison találmánya indított el világhódító út-
jára. 1882-ben már a müncheni Glaspalast-
ban, az elektromos kiállításon, az erre a célra
épített színházban mutatták be az elektro-
mosság csodáit. Az elektromosságnak mint
értékes energiaforrásnak felbukkanására
gombamód szaporodtak minden ipari állam-
ban az elektromos energiaszolgáltatók és a
világítási berendezések gyártói. Így az AEG
Rt.-n kívül Németországban a Siemens cég,
nálunk Magyarországon a Ganz-féle Villa-
mossági Rt. alakult.
Most azonban az akkori Magyar Kir. Ope-
raház világításának fejlôdését kívánjuk ismer-
tetni. Az idén 100 éves jubileumát ünneplô
színház építéstörténetét csak a legfontosabb
dátumaival idézzük fel. 1873. évben hirdet-
ték meg a Magy. Kir. Operaház tervpályáza-
tát. A pályázaton Ybl Miklós tervét értékelték
a legjobbnak, és ôt bízták meg a kiviteli ter-
vek kidolgozásával. Az építkezés 1875 au-
gusztusában vette kezdetét. A falegyenünne-
pet 1879-ben tartották. A színház ünnepé-
lyes megnyitása 1884. szeptember 27-én
volt, vagyis kereken 9 év alatt épült ez a cso-
dálatos szépségû, rendkívül gazdag belsô dí-
szítésû és nagy befogadóképességû opera-
épület, melynek alig van párja a világ opera-
házai között. E helyen is meg kell említeni,
hogy a munkálatokat vezetô bizottság elnöke
Podmaniczky Frigyes volt, a Nemzeti Szín-
ház és késôbb az Operaház intendánsa, egy-
ben a Fôvárosi Közmunkák Tanácsának elnö-
ke. Az építés mûszaki ellenôrei
Zofahl Lajos min. mérnök, ill. fômérnök, majd halála után
Szilágyi Lajos min. mérnök voltak.
Pedig voltak késleltetô okok, elsôsorban
anyagi természetûek, de lényeges okot szol-
gáltatott a bécsi Ringtheater 1881. decem-
ber 8-án történt tûzkatasztrófája is, amely
felbolygatta a világ összes színházi szakem-
berét. Ez a borzalmas tûzkatasztrófa feltárta
az akkori színháztervezés, kivitelezés és üze-
meltetés tûzbiztonsági hiányosságait. A ka-
tasztrófa után új biztonsági elôírások egész
sora lépett életbe. De ezenkívül az is közbe-
játszott a tervezett gépezet átdolgozásába,
hogy az Operaház tervezôje a színpadberen-
dezést még az addig szokásos, fából készülô
kulisszarendszerként alakította ki.
A bécsi Ringtheater-tûz után egy évvel,
1882-ben ismertetô füzet jelent meg a kö-
vetkezô címmel:
„Az Asphaleia-rendszerû kor-
szerû színházak létesítésére alakult társaság
színház-újítási tervezete”
A társaság rendkívül új és ötletes megoldásokat javasolt, melyek-
rôl érezni lehetett, hogy alaposan felmérték a
színházak veszélyes és már-már alig elvisel-
hetô állapotát. A füzetet gondosan elolvasó
színházi ember felismerheti, hogy ezek az újí-
tások már korábbi elgondolásokban lap-
pangtak, de a tûzkatasztrófa nyomán érettek
meg arra, hogy világszerte figyelembe ve-
gyék. A Társaság lelke a bécsi
Robert Gwinner gépészmérnök volt, színházi vonalon pedig a
bécsi Operaház nagy hírû szcenikusa:
Joseph Kautzky, valamint
Karl Dengg gépgyártó és
Franz Roth városi építômester voltak a tagjai.
Podmaniczky Frigyes intendáns rábeszélésére
Ybl Miklós Bécsbe utazott, és ott ismer-
kedett meg az Asphaleia-társaság új színpad-
rendszerével. Így került sor a tervek átdolgo-
zására, és arra, hogy a világon elsôként adtak
megbízást az Asphaleia hidraulikus színpad-
gépezet kivitelezésére.
Az új javaslat elsôsorban a tûzbiztos gépe-
zettel, acélszerkezetekkel, másrészt rendezési
és színpad-világítási problémákkal foglalko-
zik. A világításra nézve érdekesen az Aspha -
leia-társaság már 1882-ben az elektromos
energiaforrást javasolja, az ún. Krizik-rend-
szert, melyet akkor már a csehországi Pilsenben alkalmaztak.

A társaság azonban a gáz-
világítást is alkalmazhatónak ítéli. Fôleg
azért, mert az új elektromos világítási rend-
szer, abban az idôben, még nem volt meg-
nyugtatóan üzembiztos. Így fennállott a rö-
vidzárlattól való félelem, gyengék voltak a
szerelési alkatrészek, foglalatok, csatlakozá-
sok, a szigetelések, ez utóbbiak számára még
nem voltak kötelezô szabványok. A kezdeti
idôszakban csak ívlámpa-világítás volt, de ott is problémák mutatkoztak az ívlámpaszenek-
nél, majd az akkor még csak szénszálas Edi-
son-féle izzólámpák élettartamával. Egyszó-
val az akkori színpadvilágítás gyakran bosz-
szúságot okozott. Az elektromágneses gépek
túl drágának bizonyultak. Werner Siemens
csak 1886-ban fejlesztette ki a dinamót. De
itt is gyermekbetegségek mutatkoztak, me-
lyek megnehezítették, sôt meggátolták a na gyobb méretû elterjedését.
Ezalatt a gázvilágítás elônye fokozódott.
1780-ban fedezték fel, hogy kôszénbôl fehér
fénnyel égô gázt lehet létrehozni. Ez a gáz
fényt és meleget tudott szolgáltatni. Elônye,
hogy könnyû az elôállítása és csöveken továbbítható.
A világítás terén természetesen nagy harc
indult meg, mert túl nagy volt a tét. A német
Werner Siemens arra emlékeztet, hogy 1873.évben szabadalmat kapott az ívlámpák diffe-
renciális szabályozására. Ezt fejlesztette to-
vább a kimagasló képességû szerkesztô,
Hefner-Alteneck, és 1878-ban megalkotta az elsô
üzembiztos differenciál ívlámpát. De az izzó-
lámpa vonalán is nagy haladás indult meg,
mert létre lehetett hozni az izzólámpaburák-
ban az elegendô vákuumot. A nagy verseny-
ben a Menlo-Park-beli Edison vitte el a pálmát a fémszálakkal, de nem utolsósorban
azért is, mert ô szállítani tudta a lámpatestet,
a foglalatot, a kapcsolót, a biztosítót, sôt
még az áramszámlálót is.
Mégis döbbenetesnek kell tartani Werner von Siemens
1878. december 30-án egyik
ügyfeléhez intézett levelét: (csak kivonatosan)
„A gáz elônye a villanyfénnyel szemben a
kényelmessége, a könnyed és biztos alkalmaz-
hatóság. Ha rendelkezésre áll a csôvezeték, ak-
kor biztosan és mindenütt fényt lehetett kapni,
mely biztosan nem fog elaludni. A gázszolgál-
tató mû kivételével nincs szükség gépekre, a
fény szolgáltatásához is csak azt a gázt kell
megfizetni, melyet elfogyasztottak. Kétséges,
vajon az elektromos világítás valaha is el fog-
ja-e érni és képes lesz-e biztosítani az azonos
kényelmet, még akkor is, ha tovább fejlesztik
...”
Imigyen írt az elektromosság pápája!
A kétféle energiaszolgáltatás közötti véres
verseny alapján nem csodálható tehát, hogy
a mi Operaházunk is a gázvilágítást válasz-
totta, ezt szereltette fel és addig tartotta
üzemben, amíg a színházakra vonatkozóan
az egész világon a tûzrendészeti hatóságok
betiltották használatát.

A gázvilágítás

Célszerûnek látszik, ha e helyen megismer-
tetjük a mai olvasókkal ezt a gázvilágítást,
mely az Operaház megnyitásától terjedôen
1896. évig többszöri fejlesztésekkel fennállt.
Az energiát, ez esetben a gázt, a Budapes-
ti Gázmûvek szolgáltatta. A teljes fogyasztás
mérésére két nagyméretû gázmérôóra szol-
gált. Ez a két óra henger alakú volt, és mind-
egyik átmérôje 1,80 m, hossza szintén 1,80
m volt. De szükség mutatkozott arra, hogy a
két nagyméretû órán kívül további 10 mérô
is kerüljön a mérôkamrákba. Ezek a még
szükséges, de nem világítási célt szolgáló hô-
források fogyasztását mérték: az aszta-
losmûhely, a festôterem enyvfôzését jelezték,
a bádogosmûhelyben a forrasztási munkák-

A gázvilágítás központi szabályozása a Párizsi Operában 1875-ben
hoz, a jelmezmûhelyekben a vasaláshoz, a
házmesterlakásban a takaréktûzhely fûtésére
használtak gázt. A városi gáz utcai hálózatá-
hoz a csôcsatlakoztatás 200 mm átmérôjû
volt, ezek egyike a Hajós utcában, a másik a
Dalszínház utcában volt elhelyezve. A mérô-
órák két csôelosztóra voltak kapcsolva, és innen vezették a gázt az egyes emeletekre;
összesen 20 fôvezeték volt. A két legna-
gyobb leágaztatás a színpad világítását biz-
tosította, melyek a fôórákra voltak csatlakoztatva.

A színház összes helyiségeit gáz világította,
és ezek csôvezetékeit késôbb felhasználták a
villanyvezetékek szerelésekor. Az összes gáz -
égôk nyitott pillangóégôk voltak, részben
nyíltan, részben üveggömbökkel vagy sod-
ronyhálóval védve.
A nézôtéri nagy csillárban 200 pillangóégô
volt felszerelve. Ezeket – olajba mártott és
fémhuzalra tekert pamutbéllel – a szolgálatos
világosító gyújtotta meg. Késôbb ezt a fel-
adatot szikrainduktorral oldották meg. Ehhez
a gázlángokat olyan porcelángyertyákkal
burkolták, melyekben egyenként két vörös-
réz huzalt olvasztottak be. A nagycsillár sze-
lepnyitásakor bekapcsolták az induktóriumot
is, és szikrák ugrottak át a két-két vörösréz
huzal között, ez a szikra gyújtotta be a ki-
áramló gázt. Fennállt annak a lehetôsége,
hogy a színpadon elhelyezett szelepekkel
több vagy kevesebb égôcsoportot lehetett
gyújtani, a fôszeleppel a gáz mennyiségét le-
hetett szabályozni, így a nézôtér világítását
növelni vagy sötétíteni lehetett.
A zenekar, illetve a kottapultok világítására
repceolaj lámpákat szereltek fel. A gázzal tör-
ténô világítás esetében minden pultot rögzí-
teni kellett volna, ami azonban gátolta volna
a zenekari tagok elhelyezését. Azáltal, hogy
ezek a kottapultok egyenként egy vagy két
olajlámpával voltak felszerelve, a pultok eltol-
hatók voltak. A repceolaj lámpa azért bizo-
nyult elônyösnek, mert nem növelte a mele-
get, a lámpa fényét felfelé lehetett irányítani,
vagyis csak a kották voltak megvilágítva.
Ezek a repceolaj lámpák teljesen tûzbiztosak
voltak, mert üveg- vagy máriaüveg burkolat-
tal voltak ellátva. A repceolaj csak bélen át
szíva égett, bél nélkül nem gyulladt meg.
A színpad gázvilágítása a rivaldával és a
függesztett szuffita lámpasorokkal történt.
Ezek a szuffitatestek 1 m magas és kb. 15 m
hosszú pillangóégô sorral voltak felszerelve.
A vaslemez szekrények a színpad felsôgépe-
zeti húzóira voltak felerôsítve, melyekkel a
mindenkori szcenikai szükség szerint lehetett
feljebb vagy lejjebb bocsátani. Ezek a világí-
tási szuffiták tömlôkkel voltak a színpadi ol-
dalfalra szerelt gázvezetékre csatlakoztatva.
A világítási szuffiták külsô oldalai domború
huzalhálóval voltak burkolva, mellyel védték
a lógó díszleteket, vagy különösen az esetle-
ges tüllfátylakat, hogy a gázlánggal érintke-
zésbe ne kerüljenek. Ugyanis egy ilyen eset
idézte elô a bécsi Ringtheater tûzkatasztrófáját.
Az említett katasztrófával kapcsolatban
még a következôk is érdekesek hazai szem-
pontból. Az ottani világítási felügyelô,
Nitsche József a Ringtheater épületében lakott
családjával együtt, de ki tudta ôket menteni,
fôleg azért, mert a földszinten laktak, és is-
merték a járást. A tûz észlelésekor
Nitscherettenetes hibát követett el, elsô izgalmában le-
zárta a pincében lévô gázórákat, és ezzel
megszûnt a színház világítása. Vészvilágítás
még nem volt, az épület kijárati ajtói mind
befelé nyíltak, és a szûk folyosókon és lépcsô-
kön nem volt menekülés a közönség számá-
ra, egymást agyontaposva szenvedtek füst-
mérgezést. Nitschét végzetes hibája miatt
börtönbüntetésre ítélték, de néhány hónap
után I. Ferenc József császár és király kegye-
lemben részesítette. Ezt követôen a budapes-
ti Kir. Operaházba került mint világítási fel-
ügyelô. Itt részt vett a gázvilágítási munkák
szerelésénél, és kb. 36 évi szolgálat után
ment nyugdíjba. Operaházunkban fônökei-
nek teljes megelégedését vívhatta ki, és igen
jelentékeny részben közremûködött a vil-
lanyáramra való áttérésnél is.
A színpadi világítás fényének szabályozása,
vagyis a színpadi fényforrások világossága, il-
letve sötétítése a színpadon, a proszcénium-
falon, az ügyelôpult felett elhelyezett dobo-
gón történt. A gáz szabályozása 20 szeleppel
történt, ezekre gumitömlôvel csatlakozott a
13 db szuffita, 4 pedig a mozgatható díszle-
tek megvilágítására szolgáló gázlámpákat
táplálta, melyek a színpad oldalfalán voltak
elhelyezve. A nézôtéri világításhoz 2 szelep
volt a nagycsillár, egy pedig a nézôtéri mell-
véden elhelyezett 12 db, egyenként három-
lángú világítás táplálására.
A gázszelepek mindegyike fogaskerékkel
volt ellátva, melyet forgattyúval lehetett a kív
ánt helyzetbe hozni. A szelep zárócsapjának
mozgatásával be lehetett állítani a gázáram-
lás mennyiségét. A zárószelepet teljesen le is
lehetett zárni, ilyenkor a világítás megszûnt.
De hogy a szelepet emberi beavatkozás nél-
kül is üzemeltetni lehessen, minden szelep
megkerülô vezetékkel volt ellátva, valamint
külön zárószeleppel. E szelep zárásával le le-
hetett fojtani a gázáramlást oly módon,
hogy az egyes gázlángok csak kevéssé, és ak-
kor is kék lánggal égtek, anélkül hogy telje-
sen kialudtak volna. A szelepek fogaskerekeit
három nagyobb fogaskerékkel 3 csoportba
lehetett összekapcsolni oly módon, hogy
minden gázszuffita vagy állványos lámpa
egyesével vagy egyszerre lett világos vagy
sötétedett el. Ez a megoldás annak idején
nagy találmányként szerepelt, és ezzel lehe-
tett a színpadot világosabbra vagy sötétebb-
re megvilágítani, valamint a színes zselatin-
hengerekkel esti vörös vagy holdkék hangu-
latot lehetett teremteni. A világítási gázszuf-
fiták elôtt a 15 m hosszú, színes zselatinhen-
gereket a színpadról lehetett mûködtetni,
mert minden szuffitáról két lánc lógott le,
mellyel a színszûrô hengert forgatni lehetett.
Ezért minden világítási szuffitához külön ke-
zelôre volt szükség.
Egyébként a színezett világítást még ben-
gáli tûzzel lehetett fokozni, ami azonban na-
gyon tûzveszélyes volt. Csak szigorú fegye-
lemmel és nagy lelkiismerettel lehetett meg-
óvni az Operaházat a tûzkártól. Ha például
bengáli tüzet kellett használni, akkor azt csak
tapasztalt világosító gyújthatta meg, de ak-
kor is csak a kijelölt színházi tûzoltó és vizes-
vödrök jelenlétében. Ilyen kívánságok esetén
mindig a tûzoltóparancsnoktól kellett enge-
délyt kérni.
Meg kell említeni, hogy mikor a villamos-
ság világszerte fejlôdésbe lendült, és a keres-
kedelem már dinamógépeket tudott szállíta-
ni, akkor az eddig használt gázvilágítást
megerôsítették szenes ívlámpákkal is. Az ív-
lámpák révén igen szép átmenetet lehetett
létrehozni egyik színrôl a másikra. Ezek az ív-
lámpás, úgynevezett kísérô fejgépek optiká-
jukkal lehetôvé tették, hogy egy fej vagy
egész személy megjelenését kihangsúlyoz-
zák. Már a közönség elé lehetett varázsolni a
szivárványt, a napot és a holdat.
A hatóság által elôírt vészvilágítás eleinte
olajlámpákkal történt, ezeket késôbb tetsze-
➤
Gázszuffita: 3 színû fólia mozgatásával oldották meg a
színváltást 1875-ben
szerûsítésre adott megbízást, egyben az épü-
let bizonyos átépítésére és általában a felújí-
tására. Az átalakítások megtervezésére
Medgyaszay István
építész kapott megbízást. Az
Operaház indítványára ismét
Hochstrate Miksa urat hívták meg, mint a színház régi isme-
rôsét és idôközben a Holitscher Zsigmond és
társa cég társtulajdonosát. Az elektromos ter-
vezést Morlin Amadé
MÁV-fômérnök végezte, aki a Vallás- és Közoktatási Minisztérium
megbízása alapján végezte az elektromos
tervezést és a kiviteli munkák ellenôrzését.
Párizsi tanulmányútja alatt sokat foglalkozott
a színházak szcenikai kérdéseivel. A színház
Hochstrate urat bízta meg mint kivitelezôt az
elektromos színpadvilágítás és az általános
világítástechnikai munkák elvégzésével.
1925-ben Morlin Amadé az Operaház titkára,
majd mintegy két évtizedig terjedô korszak
alatt fôtitkára volt.
E cikknek nem feladata az építészeti átala-
kítások ismertetése, e helyen elsôsorban a
színpadvilágítás terén végzett újításokat vá-
zoljuk. Legfontosabb újdonság volt a színpa-
dot hátul bezáró, felhúzható festett vászon
horizontfüggöny felszerelése. Újdonság volt
továbbá, hogy az ún. elsô világítási szuffita
helyett szintén függôlegesen mozgatható vi-
lágítási hidat szereltek fel, elsôsorban izzó-
lámpás berendezésekkel, a különbözô fel-
használások számára. Így irányítható fény-
szórókat, az ún. fejgépeket helyeztek rajta el
a szereplôk kihangsúlyozására, sokrétû szín-
játszó feladatok ellátására. Minden fényvetô
irányítható volt, és a hídon lévô szolgálatot
teljesítô személyzet kezelte ezeket. Az új ho-
rizont-háttérfelület külön ún. horizontvilágí-
tást kapott, optikai felhôvetítô gépekkel. Az
eddigi fa kapcsolótáblákat márványlapokkal
helyettesítették, az olvadóbiztosítók hatáste-
rülete 20 A-ig terjedt. Az összes dugaszolót
újakra és korszerûekre cserélték ki.
A fényszabályozót és a színpadi villanyhá-
lózatot négyszínû rendszerre képezték ki: fe-
hér, piros, sárga és holdfény kékre.
Nagy újítást jelentett az elektromos vészvi-
lágítás. Eddig az idôpontig a tûzrendészeti
hatóság csak azt engedélyezte, hogy a vész-
világítást gyertya- vagy olajvilágítás szolgál-
tassa. A rendelkezést megváltoztatni kívánó
tárgyaláson a Vallás- és Közoktatásügyi Mi-
nisztérium is képviseltette magát, és bizonyí-
tani kellett, hogy a haladottabb németorszá-
gi színházak között már vannak olyanok, me-
lyekben a vészvilágítást villanyenergia szol-
gáltatja. Ezeknél az volt az elôírás, hogy min-
den vészlámpán két, egyenként 3 W-os és 4
V-os izzólámpa volt. Az ehhez tartozó akku-
mulátorok a falsíkba voltak lemezzel zárható-
an besüllyesztve. Egy akkumulátorra 40 lám-
pát lehetett sorba kapcsolni. A telepeket
szükség esetén akár naponta fel lehetett töl-
teni. Ezek bizonyultak a legbiztonságosabb-
nak. Ezt a megoldást a tûzrendészet el is fo-
gadta, sôt ezt írta elô minden budapesti szín-
háznál. Vagyis az Operaház után következett
az akkori Magyar Színház, a Királyszínház és
a Népszínház (mely azután a Nemzeti Szín-
ház lett a Blaha Lujza téren). Ezeknél már
olyan vészlámpát szereltek fel, melybe egy
110 V-os és 2 db 4 V-os izzólámpa volt sze-
relve, magában a lámpaházban fémlemez
burkolatban volt a kisméretû akkumulátor.
Az elôadás alatt az e házon kívüli 110 V-os
lámpa állandóan világított és folyamatosan
töltötték a telepet. Esetleges áramkiesésnél
(az általános színházi hálózatban) a mágnes-
tekercs átkapcsolt a 2 db 4 V-os izzólámpács-
kára. Ezek a vészlámpák azért voltak igen
kedveltek, mert nem igényeltek külön tápve-
zetéket. Viszont hátránya abban mutatko-

Az Operaház 1906-ban beépített Siemens gyártmányú „modulátora” a színpadvilágítás feszültségszabályozására (Borsa–Tolnay: Az ismeretlen Operaház címû könyvébôl, 1984)
zott, hogy az akkumulátorok az állandó töl-
tés révén rövid idô alatt tönkrementek, és így
az üzembiztonság csökkent. Felesleges keze-
lési költségek is felmerültek.
Új megoldás volt, amikor az akkori Jardin
de Hiver elnevezésû mulatóban (a késôbbi
Radius moziban) eltávolították az egyedi akkumulátorokat, és az összes vészlámpát a vál-
takozó áramú hálózatra kapcsolták, áramkimaradás esetén központi akkuteleprôl táplálhatóan.
Az Operaházban még kétszer változtatták
meg a vészvilágítást, így a pincében két hely-
hez kötött akkutelepet létesítettek, melyek
elôadás alatt állandóan a vészvilágítást táp-
lálták, hogy ezzel is elkerülhessék a naponkénti sok kis akku töltését. A színházi hálózat
továbbra is az egyenáramú hálózatra volt
kapcsolva. Késôbb a vészlámpákat is a háló-
zatról táplálták, és csak annak kiesésénél kap-
csolódott önmûködôen át a vészvilágítási há-
lózat a színházban lévô 110 V-os akkutelep-
re, így az üzemeltetésre állandóan kétféle
egyenáram állt rendelkezésre. A színházban
lévô akkutelep az akkori felfogás szerint a
legbiztonságosabbnak volt tekinthetô.
Az Operaházban a 110 V-os egyenáramú
energiaellátás egészen 1965-ig mûködött.
E cikk színháztechnika-történelmi célja az
volt, hogy ismertesse a korszakváltásként
feltûnô és hallatlan fejlôdést jelentô, ma már
alig érzékelhetô haladást, melyet a gázvilá-
gításról a villanyvilágításra való áttérés jelen-
tett. Az áttérés hatása nemcsak szcenikai és
világításmûvészeti téren, hanem tûzvédelmi
megfontolásokból is jelentôs elôrelépést jelentett.
A jelen cikk szerzôje az 1926. évtô1 1948.
évig volt az állami színházak mûszaki fônöke.
E 22 év alatt sokszor mutatkoztak megtorpa-
nások, mert elôdeink lelkiismeretes munkájuk
mellett az operai mûfajt állandóan gazdagító
tapasztalataikat nem tették közzé. Magukba
rejtették gondjaikat, eredményeiket. Nem
maradtak feljegyzések, hogy miként tudták
nehézségeiket leküzdeni, mit tudtak és mit le-
hetett a mûvészet és a mûszak elengedhetet-
len együttmûködése érdekében elvégezni.
E helyen azonban szeretnénk megemlíteni
azokat a mûszaki vezetôket, akik a legelsô
garnitúrát képezték 100 évvel ezelôtt:
Szilágyi Lajos
(1884. X. 1.–1899. II. 28.),
min. mérnök, az építkezés alatt mûszaki ellenôr, késôbb az Operaház elsô gazdasági fônöke;
Keller Ottó (1884. X. 1.–1911. VII. 31.), az
Operaház mûszaki felügyelôje, az építkezés
alatt mûszaki ellenôr;
Christophani József (1911. IX. 1.–1926. III.
31.), az elsô mûszaki felügyelô;
Nitsche József (1884. X. 1.–1917. IX. 30.),
világítási felügyelô, aki részt vett az építkezéseken.
A felsorolt három mûszaki vezetô közül e
cikk szerzôje csupán egyikkel tudott szemé-
lyesen találkozni és pedig 1926-ban, amikor
Szilágyi Lajos az Operaházban meglátogatta
kései utódát. E látogatással hallatlan örömet
okozott a szerzônek, aki ezt nagy megtiszte-
lésként értékelte. Sajnos több összejövetel
már nem sikerült.
Christophani, az elsô mûszaki vezetô sajnos már kb. fél éve halott
volt, amikor e cikk írója országos pályázat
alapján a helyébe lépett. Így az elôdtôl sem
lehetett tanulni.
Az egyetlen – a régmúltra utaló személy –
a cikkben említett Max Hochstrate volt. Vele
már, mint az akkori Holitscher villanyszerelé-
si cég társtulajdonosával, a cikk írója már tu-
dott kapcsolatot tartani. Hiszen az Opera-
háznak is a villanyszerelési cégekkel, amelyek
a karbantartást végezték, fennálltak a hivata-
li kapcsolatai. Az évek folyamán sok szó esett
a villamosság elôretörésérôl, de különösen a
gázvilágításról való átállásról. E megbeszélé-
sen sikerült Hochstrate urat rábeszélni, hogy-
emlékezetbôl és feljegyzéseibôl írja le e mun-
kákban való részvételét, az áttérés adatait,
melyet e cikk keretében lehetôség nyílt kö-
zölni. Ennek eredményeképpen igen sok
részlet tisztázható e 23 gépelt oldalon készí-
tett és e cikk írójának hagyatékában lévô
anyagból. Köszönettel tartozunk a rég el-
hunytnak, aki értékes technikatörténelmi
emléket hagyott hátra.

Tolnay Pál
(Színháztechnikai Fórum, 1984. június,
11. évfolyam 2. szám, 27–30. o.