A villanyvilágítás bevezetése az Operaházba

Tolnay Pál

Színháztechnikai Fórum, 1984. június,

11. évfolyam 2. szám, 27–30. o.

http://msztsz.hu/images/upload/file/szinpad/Szinpad_2009_december.pdf

25 évvel ezelôtt
– az Operaház 100 éves
jubileuma alkalmából –
írta az alábbi cikket az
akkor 93 éves Tolnay
Pál. Pali bácsi – az Operaház mûszaki
problémáinak kitûnô ismerôje – egy évvel ha-
lála elôtt hihetetlen szellemi frissességrôl
tesz tanúbizonyságot érdekes színháztörténeti beszámolójával.
Az Operaház díszlépcsôje az 1900 években
1983. év december 14-én a Magyar Elektro-
technikai Egyesület Technikatörténeti Bizott-
sága saját elôadótermében elôadást hirdetett meg:
,,100 éve készült a régi Nemzeti Színház
villamos világítása” címmel. Az elôadó
dr. Asztalos Péter kandidátus, a Ganz Villamossá-
gi Mûvek mûszaki tanácsadója igen értékes,
dokumentációkkal alátámasztott elôadásban
számolt be az áttérésrôl a régi (a mai Rákó czi
út elején, az úgynevezett Grassalkovich-tel-
ken) álló Nemzeti Színházban a gázvilágítás-
ról a korszerû villanyvilágításra. 1883-ban e
színházban hazánkban elsôként tértek rá a
villanyvilágításra. Itt nemcsak a haladást je-
lentô tény a fontos, hanem az évszám is.
1882. április 19-én alakult meg Németországban
Emil Rathenau elnökletével az azóta
híressé vált AEG (Allgemeine Elektrizitats Ge-
sellschaft). 1881-ben a párizsi nemzetközi ki-
állítás mutatta be azokat az elektromos vilá-
gítási berendezéseket, melyeket az amerikai
Edison találmánya indított el világhódító út-
jára. 1882-ben már a müncheni Glaspalast-
ban, az elektromos kiállításon, az erre a célra
épített színházban mutatták be az elektro-
mosság csodáit. Az elektromosságnak mint
értékes energiaforrásnak felbukkanására
gombamód szaporodtak minden ipari állam-
ban az elektromos energiaszolgáltatók és a
világítási berendezések gyártói. Így az AEG
Rt.-n kívül Németországban a Siemens cég,
nálunk Magyarországon a Ganz-féle Villa-
mossági Rt. alakult.
Most azonban az akkori Magyar Kir. Ope-
raház világításának fejlôdését kívánjuk ismer-
tetni. Az idén 100 éves jubileumát ünneplô
színház építéstörténetét csak a legfontosabb
dátumaival idézzük fel. 1873. évben hirdet-
ték meg a Magy. Kir. Operaház tervpályáza-
tát. A pályázaton Ybl Miklós tervét értékelték
a legjobbnak, és ôt bízták meg a kiviteli ter-
vek kidolgozásával. Az építkezés 1875 au-
gusztusában vette kezdetét. A falegyenünne-
pet 1879-ben tartották. A színház ünnepé-
lyes megnyitása 1884. szeptember 27-én
volt, vagyis kereken 9 év alatt épült ez a cso-
dálatos szépségû, rendkívül gazdag belsô dí-
szítésû és nagy befogadóképességû opera-
épület, melynek alig van párja a világ opera-
házai között. E helyen is meg kell említeni,
hogy a munkálatokat vezetô bizottság elnöke
Podmaniczky Frigyes volt, a Nemzeti Szín-
ház és késôbb az Operaház intendánsa, egy-
ben a Fôvárosi Közmunkák Tanácsának elnö-
ke. Az építés mûszaki ellenôrei
Zofahl Lajos min. mérnök, ill. fômérnök, majd halála után
Szilágyi Lajos min. mérnök voltak.
Pedig voltak késleltetô okok, elsôsorban
anyagi természetûek, de lényeges okot szol-
gáltatott a bécsi Ringtheater 1881. decem-
ber 8-án történt tûzkatasztrófája is, amely
felbolygatta a világ összes színházi szakem-
berét. Ez a borzalmas tûzkatasztrófa feltárta
az akkori színháztervezés, kivitelezés és üze-
meltetés tûzbiztonsági hiányosságait. A ka-
tasztrófa után új biztonsági elôírások egész
sora lépett életbe. De ezenkívül az is közbe-
játszott a tervezett gépezet átdolgozásába,
hogy az Operaház tervezôje a színpadberen-
dezést még az addig szokásos, fából készülô
kulisszarendszerként alakította ki.
A bécsi Ringtheater-tûz után egy évvel,
1882-ben ismertetô füzet jelent meg a kö-
vetkezô címmel:
„Az Asphaleia-rendszerû kor-
szerû színházak létesítésére alakult társaság
színház-újítási tervezete”
A társaság rendkívül új és ötletes megoldásokat javasolt, melyek-
rôl érezni lehetett, hogy alaposan felmérték a
színházak veszélyes és már-már alig elvisel-
hetô állapotát. A füzetet gondosan elolvasó
színházi ember felismerheti, hogy ezek az újí-
tások már korábbi elgondolásokban lap-
pangtak, de a tûzkatasztrófa nyomán érettek
meg arra, hogy világszerte figyelembe ve-
gyék. A Társaság lelke a bécsi
Robert Gwinner gépészmérnök volt, színházi vonalon pedig a
bécsi Operaház nagy hírû szcenikusa:
Joseph Kautzky, valamint
Karl Dengg gépgyártó és
Franz Roth városi építômester voltak a tagjai.
Podmaniczky Frigyes intendáns rábeszélésére
Ybl Miklós Bécsbe utazott, és ott ismer-
kedett meg az Asphaleia-társaság új színpad-
rendszerével. Így került sor a tervek átdolgo-
zására, és arra, hogy a világon elsôként adtak
megbízást az Asphaleia hidraulikus színpad-
gépezet kivitelezésére.
Az új javaslat elsôsorban a tûzbiztos gépe-
zettel, acélszerkezetekkel, másrészt rendezési
és színpad-világítási problémákkal foglalko-
zik. A világításra nézve érdekesen az Aspha -
leia-társaság már 1882-ben az elektromos
energiaforrást javasolja, az ún. Krizik-rend-
szert, melyet akkor már a csehországi Pilsenben alkalmaztak.

A társaság azonban a gáz-
világítást is alkalmazhatónak ítéli. Fôleg
azért, mert az új elektromos világítási rend-
szer, abban az idôben, még nem volt meg-
nyugtatóan üzembiztos. Így fennállott a rö-
vidzárlattól való félelem, gyengék voltak a
szerelési alkatrészek, foglalatok, csatlakozá-
sok, a szigetelések, ez utóbbiak számára még
nem voltak kötelezô szabványok. A kezdeti
idôszakban csak ívlámpa-világítás volt, de ott is problémák mutatkoztak az ívlámpaszenek-
nél, majd az akkor még csak szénszálas Edi-
son-féle izzólámpák élettartamával. Egyszó-
val az akkori színpadvilágítás gyakran bosz-
szúságot okozott. Az elektromágneses gépek
túl drágának bizonyultak. Werner Siemens
csak 1886-ban fejlesztette ki a dinamót. De
itt is gyermekbetegségek mutatkoztak, me-
lyek megnehezítették, sôt meggátolták a na gyobb méretû elterjedését.
Ezalatt a gázvilágítás elônye fokozódott.
1780-ban fedezték fel, hogy kôszénbôl fehér
fénnyel égô gázt lehet létrehozni. Ez a gáz
fényt és meleget tudott szolgáltatni. Elônye,
hogy könnyû az elôállítása és csöveken továbbítható.
A világítás terén természetesen nagy harc
indult meg, mert túl nagy volt a tét. A német
Werner Siemens arra emlékeztet, hogy 1873.évben szabadalmat kapott az ívlámpák diffe-
renciális szabályozására. Ezt fejlesztette to-
vább a kimagasló képességû szerkesztô,
Hefner-Alteneck, és 1878-ban megalkotta az elsô
üzembiztos differenciál ívlámpát. De az izzó-
lámpa vonalán is nagy haladás indult meg,
mert létre lehetett hozni az izzólámpaburák-
ban az elegendô vákuumot. A nagy verseny-
ben a Menlo-Park-beli Edison vitte el a pálmát a fémszálakkal, de nem utolsósorban
azért is, mert ô szállítani tudta a lámpatestet,
a foglalatot, a kapcsolót, a biztosítót, sôt
még az áramszámlálót is.
Mégis döbbenetesnek kell tartani Werner von Siemens
1878. december 30-án egyik
ügyfeléhez intézett levelét: (csak kivonatosan)
„A gáz elônye a villanyfénnyel szemben a
kényelmessége, a könnyed és biztos alkalmaz-
hatóság. Ha rendelkezésre áll a csôvezeték, ak-
kor biztosan és mindenütt fényt lehetett kapni,
mely biztosan nem fog elaludni. A gázszolgál-
tató mû kivételével nincs szükség gépekre, a
fény szolgáltatásához is csak azt a gázt kell
megfizetni, melyet elfogyasztottak. Kétséges,
vajon az elektromos világítás valaha is el fog-
ja-e érni és képes lesz-e biztosítani az azonos
kényelmet, még akkor is, ha tovább fejlesztik
...”
Imigyen írt az elektromosság pápája!
A kétféle energiaszolgáltatás közötti véres
verseny alapján nem csodálható tehát, hogy
a mi Operaházunk is a gázvilágítást válasz-
totta, ezt szereltette fel és addig tartotta
üzemben, amíg a színházakra vonatkozóan
az egész világon a tûzrendészeti hatóságok
betiltották használatát.

A gázvilágítás

Célszerûnek látszik, ha e helyen megismer-
tetjük a mai olvasókkal ezt a gázvilágítást,
mely az Operaház megnyitásától terjedôen
1896. évig többszöri fejlesztésekkel fennállt.
Az energiát, ez esetben a gázt, a Budapes-
ti Gázmûvek szolgáltatta. A teljes fogyasztás
mérésére két nagyméretû gázmérôóra szol-
gált. Ez a két óra henger alakú volt, és mind-
egyik átmérôje 1,80 m, hossza szintén 1,80
m volt. De szükség mutatkozott arra, hogy a
két nagyméretû órán kívül további 10 mérô
is kerüljön a mérôkamrákba. Ezek a még
szükséges, de nem világítási célt szolgáló hô-
források fogyasztását mérték: az aszta-
losmûhely, a festôterem enyvfôzését jelezték,
a bádogosmûhelyben a forrasztási munkák-

A gázvilágítás központi szabályozása a Párizsi Operában 1875-ben
hoz, a jelmezmûhelyekben a vasaláshoz, a
házmesterlakásban a takaréktûzhely fûtésére
használtak gázt. A városi gáz utcai hálózatá-
hoz a csôcsatlakoztatás 200 mm átmérôjû
volt, ezek egyike a Hajós utcában, a másik a
Dalszínház utcában volt elhelyezve. A mérô-
órák két csôelosztóra voltak kapcsolva, és innen vezették a gázt az egyes emeletekre;
összesen 20 fôvezeték volt. A két legna-
gyobb leágaztatás a színpad világítását biz-
tosította, melyek a fôórákra voltak csatlakoztatva.

A színház összes helyiségeit gáz világította,
és ezek csôvezetékeit késôbb felhasználták a
villanyvezetékek szerelésekor. Az összes gáz -
égôk nyitott pillangóégôk voltak, részben
nyíltan, részben üveggömbökkel vagy sod-
ronyhálóval védve.
A nézôtéri nagy csillárban 200 pillangóégô
volt felszerelve. Ezeket – olajba mártott és
fémhuzalra tekert pamutbéllel – a szolgálatos
világosító gyújtotta meg. Késôbb ezt a fel-
adatot szikrainduktorral oldották meg. Ehhez
a gázlángokat olyan porcelángyertyákkal
burkolták, melyekben egyenként két vörös-
réz huzalt olvasztottak be. A nagycsillár sze-
lepnyitásakor bekapcsolták az induktóriumot
is, és szikrák ugrottak át a két-két vörösréz
huzal között, ez a szikra gyújtotta be a ki-
áramló gázt. Fennállt annak a lehetôsége,
hogy a színpadon elhelyezett szelepekkel
több vagy kevesebb égôcsoportot lehetett
gyújtani, a fôszeleppel a gáz mennyiségét le-
hetett szabályozni, így a nézôtér világítását
növelni vagy sötétíteni lehetett.
A zenekar, illetve a kottapultok világítására
repceolaj lámpákat szereltek fel. A gázzal tör-
ténô világítás esetében minden pultot rögzí-
teni kellett volna, ami azonban gátolta volna
a zenekari tagok elhelyezését. Azáltal, hogy
ezek a kottapultok egyenként egy vagy két
olajlámpával voltak felszerelve, a pultok eltol-
hatók voltak. A repceolaj lámpa azért bizo-
nyult elônyösnek, mert nem növelte a mele-
get, a lámpa fényét felfelé lehetett irányítani,
vagyis csak a kották voltak megvilágítva.
Ezek a repceolaj lámpák teljesen tûzbiztosak
voltak, mert üveg- vagy máriaüveg burkolat-
tal voltak ellátva. A repceolaj csak bélen át
szíva égett, bél nélkül nem gyulladt meg.
A színpad gázvilágítása a rivaldával és a
függesztett szuffita lámpasorokkal történt.
Ezek a szuffitatestek 1 m magas és kb. 15 m
hosszú pillangóégô sorral voltak felszerelve.
A vaslemez szekrények a színpad felsôgépe-
zeti húzóira voltak felerôsítve, melyekkel a
mindenkori szcenikai szükség szerint lehetett
feljebb vagy lejjebb bocsátani. Ezek a világí-
tási szuffiták tömlôkkel voltak a színpadi ol-
dalfalra szerelt gázvezetékre csatlakoztatva.
A világítási szuffiták külsô oldalai domború
huzalhálóval voltak burkolva, mellyel védték
a lógó díszleteket, vagy különösen az esetle-
ges tüllfátylakat, hogy a gázlánggal érintke-
zésbe ne kerüljenek. Ugyanis egy ilyen eset
idézte elô a bécsi Ringtheater tûzkatasztrófáját.
Az említett katasztrófával kapcsolatban
még a következôk is érdekesek hazai szem-
pontból. Az ottani világítási felügyelô,
Nitsche József a Ringtheater épületében lakott
családjával együtt, de ki tudta ôket menteni,
fôleg azért, mert a földszinten laktak, és is-
merték a járást. A tûz észlelésekor
Nitscherettenetes hibát követett el, elsô izgalmában le-
zárta a pincében lévô gázórákat, és ezzel
megszûnt a színház világítása. Vészvilágítás
még nem volt, az épület kijárati ajtói mind
befelé nyíltak, és a szûk folyosókon és lépcsô-
kön nem volt menekülés a közönség számá-
ra, egymást agyontaposva szenvedtek füst-
mérgezést. Nitschét végzetes hibája miatt
börtönbüntetésre ítélték, de néhány hónap
után I. Ferenc József császár és király kegye-
lemben részesítette. Ezt követôen a budapes-
ti Kir. Operaházba került mint világítási fel-
ügyelô. Itt részt vett a gázvilágítási munkák
szerelésénél, és kb. 36 évi szolgálat után
ment nyugdíjba. Operaházunkban fônökei-
nek teljes megelégedését vívhatta ki, és igen
jelentékeny részben közremûködött a vil-
lanyáramra való áttérésnél is.
A színpadi világítás fényének szabályozása,
vagyis a színpadi fényforrások világossága, il-
letve sötétítése a színpadon, a proszcénium-
falon, az ügyelôpult felett elhelyezett dobo-
gón történt. A gáz szabályozása 20 szeleppel
történt, ezekre gumitömlôvel csatlakozott a
13 db szuffita, 4 pedig a mozgatható díszle-
tek megvilágítására szolgáló gázlámpákat
táplálta, melyek a színpad oldalfalán voltak
elhelyezve. A nézôtéri világításhoz 2 szelep
volt a nagycsillár, egy pedig a nézôtéri mell-
véden elhelyezett 12 db, egyenként három-
lángú világítás táplálására.
A gázszelepek mindegyike fogaskerékkel
volt ellátva, melyet forgattyúval lehetett a kív
ánt helyzetbe hozni. A szelep zárócsapjának
mozgatásával be lehetett állítani a gázáram-
lás mennyiségét. A zárószelepet teljesen le is
lehetett zárni, ilyenkor a világítás megszûnt.
De hogy a szelepet emberi beavatkozás nél-
kül is üzemeltetni lehessen, minden szelep
megkerülô vezetékkel volt ellátva, valamint
külön zárószeleppel. E szelep zárásával le le-
hetett fojtani a gázáramlást oly módon,
hogy az egyes gázlángok csak kevéssé, és ak-
kor is kék lánggal égtek, anélkül hogy telje-
sen kialudtak volna. A szelepek fogaskerekeit
három nagyobb fogaskerékkel 3 csoportba
lehetett összekapcsolni oly módon, hogy
minden gázszuffita vagy állványos lámpa
egyesével vagy egyszerre lett világos vagy
sötétedett el. Ez a megoldás annak idején
nagy találmányként szerepelt, és ezzel lehe-
tett a színpadot világosabbra vagy sötétebb-
re megvilágítani, valamint a színes zselatin-
hengerekkel esti vörös vagy holdkék hangu-
latot lehetett teremteni. A világítási gázszuf-
fiták elôtt a 15 m hosszú, színes zselatinhen-
gereket a színpadról lehetett mûködtetni,
mert minden szuffitáról két lánc lógott le,
mellyel a színszûrô hengert forgatni lehetett.
Ezért minden világítási szuffitához külön ke-
zelôre volt szükség.
Egyébként a színezett világítást még ben-
gáli tûzzel lehetett fokozni, ami azonban na-
gyon tûzveszélyes volt. Csak szigorú fegye-
lemmel és nagy lelkiismerettel lehetett meg-
óvni az Operaházat a tûzkártól. Ha például
bengáli tüzet kellett használni, akkor azt csak
tapasztalt világosító gyújthatta meg, de ak-
kor is csak a kijelölt színházi tûzoltó és vizes-
vödrök jelenlétében. Ilyen kívánságok esetén
mindig a tûzoltóparancsnoktól kellett enge-
délyt kérni.
Meg kell említeni, hogy mikor a villamos-
ság világszerte fejlôdésbe lendült, és a keres-
kedelem már dinamógépeket tudott szállíta-
ni, akkor az eddig használt gázvilágítást
megerôsítették szenes ívlámpákkal is. Az ív-
lámpák révén igen szép átmenetet lehetett
létrehozni egyik színrôl a másikra. Ezek az ív-
lámpás, úgynevezett kísérô fejgépek optiká-
jukkal lehetôvé tették, hogy egy fej vagy
egész személy megjelenését kihangsúlyoz-
zák. Már a közönség elé lehetett varázsolni a
szivárványt, a napot és a holdat.
A hatóság által elôírt vészvilágítás eleinte
olajlámpákkal történt, ezeket késôbb tetsze-
➤
Gázszuffita: 3 színû fólia mozgatásával oldották meg a
színváltást 1875-ben
szerûsítésre adott megbízást, egyben az épü-
let bizonyos átépítésére és általában a felújí-
tására. Az átalakítások megtervezésére
Medgyaszay István
építész kapott megbízást. Az
Operaház indítványára ismét
Hochstrate Miksa urat hívták meg, mint a színház régi isme-
rôsét és idôközben a Holitscher Zsigmond és
társa cég társtulajdonosát. Az elektromos ter-
vezést Morlin Amadé
MÁV-fômérnök végezte, aki a Vallás- és Közoktatási Minisztérium
megbízása alapján végezte az elektromos
tervezést és a kiviteli munkák ellenôrzését.
Párizsi tanulmányútja alatt sokat foglalkozott
a színházak szcenikai kérdéseivel. A színház
Hochstrate urat bízta meg mint kivitelezôt az
elektromos színpadvilágítás és az általános
világítástechnikai munkák elvégzésével.
1925-ben Morlin Amadé az Operaház titkára,
majd mintegy két évtizedig terjedô korszak
alatt fôtitkára volt.
E cikknek nem feladata az építészeti átala-
kítások ismertetése, e helyen elsôsorban a
színpadvilágítás terén végzett újításokat vá-
zoljuk. Legfontosabb újdonság volt a színpa-
dot hátul bezáró, felhúzható festett vászon
horizontfüggöny felszerelése. Újdonság volt
továbbá, hogy az ún. elsô világítási szuffita
helyett szintén függôlegesen mozgatható vi-
lágítási hidat szereltek fel, elsôsorban izzó-
lámpás berendezésekkel, a különbözô fel-
használások számára. Így irányítható fény-
szórókat, az ún. fejgépeket helyeztek rajta el
a szereplôk kihangsúlyozására, sokrétû szín-
játszó feladatok ellátására. Minden fényvetô
irányítható volt, és a hídon lévô szolgálatot
teljesítô személyzet kezelte ezeket. Az új ho-
rizont-háttérfelület külön ún. horizontvilágí-
tást kapott, optikai felhôvetítô gépekkel. Az
eddigi fa kapcsolótáblákat márványlapokkal
helyettesítették, az olvadóbiztosítók hatáste-
rülete 20 A-ig terjedt. Az összes dugaszolót
újakra és korszerûekre cserélték ki.
A fényszabályozót és a színpadi villanyhá-
lózatot négyszínû rendszerre képezték ki: fe-
hér, piros, sárga és holdfény kékre.
Nagy újítást jelentett az elektromos vészvi-
lágítás. Eddig az idôpontig a tûzrendészeti
hatóság csak azt engedélyezte, hogy a vész-
világítást gyertya- vagy olajvilágítás szolgál-
tassa. A rendelkezést megváltoztatni kívánó
tárgyaláson a Vallás- és Közoktatásügyi Mi-
nisztérium is képviseltette magát, és bizonyí-
tani kellett, hogy a haladottabb németorszá-
gi színházak között már vannak olyanok, me-
lyekben a vészvilágítást villanyenergia szol-
gáltatja. Ezeknél az volt az elôírás, hogy min-
den vészlámpán két, egyenként 3 W-os és 4
V-os izzólámpa volt. Az ehhez tartozó akku-
mulátorok a falsíkba voltak lemezzel zárható-
an besüllyesztve. Egy akkumulátorra 40 lám-
pát lehetett sorba kapcsolni. A telepeket
szükség esetén akár naponta fel lehetett töl-
teni. Ezek bizonyultak a legbiztonságosabb-
nak. Ezt a megoldást a tûzrendészet el is fo-
gadta, sôt ezt írta elô minden budapesti szín-
háznál. Vagyis az Operaház után következett
az akkori Magyar Színház, a Királyszínház és
a Népszínház (mely azután a Nemzeti Szín-
ház lett a Blaha Lujza téren). Ezeknél már
olyan vészlámpát szereltek fel, melybe egy
110 V-os és 2 db 4 V-os izzólámpa volt sze-
relve, magában a lámpaházban fémlemez
burkolatban volt a kisméretû akkumulátor.
Az elôadás alatt az e házon kívüli 110 V-os
lámpa állandóan világított és folyamatosan
töltötték a telepet. Esetleges áramkiesésnél
(az általános színházi hálózatban) a mágnes-
tekercs átkapcsolt a 2 db 4 V-os izzólámpács-
kára. Ezek a vészlámpák azért voltak igen
kedveltek, mert nem igényeltek külön tápve-
zetéket. Viszont hátránya abban mutatko-

Az Operaház 1906-ban beépített Siemens gyártmányú „modulátora” a színpadvilágítás feszültségszabályozására (Borsa–Tolnay: Az ismeretlen Operaház címû könyvébôl, 1984)
zott, hogy az akkumulátorok az állandó töl-
tés révén rövid idô alatt tönkrementek, és így
az üzembiztonság csökkent. Felesleges keze-
lési költségek is felmerültek.
Új megoldás volt, amikor az akkori Jardin
de Hiver elnevezésû mulatóban (a késôbbi
Radius moziban) eltávolították az egyedi akkumulátorokat, és az összes vészlámpát a vál-
takozó áramú hálózatra kapcsolták, áramkimaradás esetén központi akkuteleprôl táplálhatóan.
Az Operaházban még kétszer változtatták
meg a vészvilágítást, így a pincében két hely-
hez kötött akkutelepet létesítettek, melyek
elôadás alatt állandóan a vészvilágítást táp-
lálták, hogy ezzel is elkerülhessék a naponkénti sok kis akku töltését. A színházi hálózat
továbbra is az egyenáramú hálózatra volt
kapcsolva. Késôbb a vészlámpákat is a háló-
zatról táplálták, és csak annak kiesésénél kap-
csolódott önmûködôen át a vészvilágítási há-
lózat a színházban lévô 110 V-os akkutelep-
re, így az üzemeltetésre állandóan kétféle
egyenáram állt rendelkezésre. A színházban
lévô akkutelep az akkori felfogás szerint a
legbiztonságosabbnak volt tekinthetô.
Az Operaházban a 110 V-os egyenáramú
energiaellátás egészen 1965-ig mûködött.
E cikk színháztechnika-történelmi célja az
volt, hogy ismertesse a korszakváltásként
feltûnô és hallatlan fejlôdést jelentô, ma már
alig érzékelhetô haladást, melyet a gázvilá-
gításról a villanyvilágításra való áttérés jelen-
tett. Az áttérés hatása nemcsak szcenikai és
világításmûvészeti téren, hanem tûzvédelmi
megfontolásokból is jelentôs elôrelépést jelentett.
A jelen cikk szerzôje az 1926. évtô1 1948.
évig volt az állami színházak mûszaki fônöke.
E 22 év alatt sokszor mutatkoztak megtorpa-
nások, mert elôdeink lelkiismeretes munkájuk
mellett az operai mûfajt állandóan gazdagító
tapasztalataikat nem tették közzé. Magukba
rejtették gondjaikat, eredményeiket. Nem
maradtak feljegyzések, hogy miként tudták
nehézségeiket leküzdeni, mit tudtak és mit le-
hetett a mûvészet és a mûszak elengedhetet-
len együttmûködése érdekében elvégezni.
E helyen azonban szeretnénk megemlíteni
azokat a mûszaki vezetôket, akik a legelsô
garnitúrát képezték 100 évvel ezelôtt:
Szilágyi Lajos
(1884. X. 1.–1899. II. 28.),
min. mérnök, az építkezés alatt mûszaki ellenôr, késôbb az Operaház elsô gazdasági fônöke;
Keller Ottó (1884. X. 1.–1911. VII. 31.), az
Operaház mûszaki felügyelôje, az építkezés
alatt mûszaki ellenôr;
Christophani József (1911. IX. 1.–1926. III.
31.), az elsô mûszaki felügyelô;
Nitsche József (1884. X. 1.–1917. IX. 30.),
világítási felügyelô, aki részt vett az építkezéseken.
A felsorolt három mûszaki vezetô közül e
cikk szerzôje csupán egyikkel tudott szemé-
lyesen találkozni és pedig 1926-ban, amikor
Szilágyi Lajos az Operaházban meglátogatta
kései utódát. E látogatással hallatlan örömet
okozott a szerzônek, aki ezt nagy megtiszte-
lésként értékelte. Sajnos több összejövetel
már nem sikerült.
Christophani, az elsô mûszaki vezetô sajnos már kb. fél éve halott
volt, amikor e cikk írója országos pályázat
alapján a helyébe lépett. Így az elôdtôl sem
lehetett tanulni.
Az egyetlen – a régmúltra utaló személy –
a cikkben említett Max Hochstrate volt. Vele
már, mint az akkori Holitscher villanyszerelé-
si cég társtulajdonosával, a cikk írója már tu-
dott kapcsolatot tartani. Hiszen az Opera-
háznak is a villanyszerelési cégekkel, amelyek
a karbantartást végezték, fennálltak a hivata-
li kapcsolatai. Az évek folyamán sok szó esett
a villamosság elôretörésérôl, de különösen a
gázvilágításról való átállásról. E megbeszélé-
sen sikerült Hochstrate urat rábeszélni, hogy-
emlékezetbôl és feljegyzéseibôl írja le e mun-
kákban való részvételét, az áttérés adatait,
melyet e cikk keretében lehetôség nyílt kö-
zölni. Ennek eredményeképpen igen sok
részlet tisztázható e 23 gépelt oldalon készí-
tett és e cikk írójának hagyatékában lévô
anyagból. Köszönettel tartozunk a rég el-
hunytnak, aki értékes technikatörténelmi
emléket hagyott hátra.

Tolnay Pál
(Színháztechnikai Fórum, 1984. június,
11. évfolyam 2. szám, 27–30. o.