A színpadi világítás funkciói

A modern, professzionális kőszínházi vagy amatőr munka során használatos színpadi világítás fogalma egyidős a rendezői színház létrejöttével, illetve a modern technika térnyerésével a színházakban.

A villanyvilágítás előtti időben a gyertyával/gázzal való világítás során a fényerő csupán a dobozszínpadok proszcénium síkjának megjelenítésére volt elegendő. Ennek volt köszönhető többek közt, hogy a játszó személyek csupán a színpad elején felsorakozva deklamáltak, nem ritkán erős sminkben, fehérre messzelt arccal - nem volt lehetőség a tér plasztikus voltának megjelenítésére.

A villanyvilágítás elterjedésével a fényvetők hatásfoka javult, a színpadi tér kitágult, kialakult, kibővült a szcenika művészete.

A világítás ettől kezdve több alapvető funkciót is ellát.

1) látható teret képez, plasztikussá varázsolja, megvilágítja azt = illúzióvilágítás (Nánay)

- azok az eszközök, amikor a fényhatás az „alapvilágítás” kis módosításával alapvető illúziót teremt,

- általában az egész játéktérben azonos fényerőt, színt, színhőmérsékletet alkalmazva.

- pl: derengés, éjszaka, verőfény, hajnal, vihar stb.

Ö dobozszínpad esetében alapvetően négy irányból világítjuk meg a teret:

nézőtér felől középről (alapfény, derítés)

nézőtér felől diagonálfénnyel (balról jobb színpadot, jobbról balszínpadot)

felülről

hátulról (~"gégen")

Ö aréna-színpad esetében természetesen ugyanígy érvényesülnek az irányok, csupán a „nézőtér felől”, „hátulról” kifejezések más értelmezést nyernek

2) dramaturgiai funkció = effekt- vagy hatásvilágítás

- segítségével igen szerteágazó hatásokat érhetünk el

- az „alapvilágítás” kiegészítésével, modulálásával valósul meg.

- a fényhatások dramaturgiai céllal való felhasználását érti.

- minden olyan eszköz, amellyel a rendező jelezni kíván valamit:

térleválasztás, játékterek leválasztása rövidebb-hosszabb ideig bármilyen céllal, pontfények, színek használata, utcák (oldalról jövő fénysávok) létrehozása, stroboszkópok, fejgépek, robotlámpák használata.

- ezekkel lehet létrehozni olyan hatásokat, mint pl. hóesés, napfelkelte, vihar,

- de elvontabb effekteket is: szorongás, félelem, öröm, bánat, ragyogás, magány.

- Fénnyel leválaszthatók szereplők monológok, „félrék” idejére, de kiemelhetőek mozdulatsorok (méreg a pohárba, késszúrás, cinkos összenézés stb), és időből-térből való kizökkentésre is alkalmasak.

A világítás kapcsolata a többi hatáselemmel

 A világítás mint jelzésrendszer használata természetesen ugyanúgy koncepció és következetesség kérdése mint a szöveghasználat, húzás, díszlet-jelmezhasználat.

A világítás tervezésekor a rendező illetve a fővilágosító/szcenikai tervező összhangba kell, hogy hozza azt a színpadképet, illetve egyéb hatásokat meghatározó elemekkel.

Fontos, hogy a világítás segítse a díszlet érvényesülését (ha van).

A mellett, hogy kellő fényerőt, láthatóságot, plasztikusságot teremt, emelje ki a díszlet lényeges pontjait.

Segítse a térszervezést, pl. húzott, vagy nyomott tér kialakításával.

Nyomott tér = horizontális hangsúlyok, felül sötét, alul világos.

Húzott tér = vertikális hangsúlyok, felfelé világosodó tér).

Színhasználatban, színhőmérsékletben illeszkedjen a díszlethez, jelmezhez.

A fény-árnyék viszonyok legyenek megfelelőek (természetes, vagy éppen természetellenes, mesterséges hatásúak).

A fényváltások, változások illeszkedjenek a zenéhez, hanghatásokhoz.

A fényváltások ritmusa, sebessége harmonizáljon az előadással.

Vetítés használatakor fontos, hogy a film elkészítésekor is ügyeljen a rendező ezekre a szempontokra: a film színhatása, dimenziói illeszkedjenek ahhoz a környezethez, amelyben a vetítés fog történni, illetve a vetítés tulajdonságai a megfelelő hatást érjék el.

A világítás tervezése, megvalósítása - gyakorlati lépések

A modern színházi környezetben a világítás hangsúlyos szerepe és összetettsége okán képzett szakemberek foglalkoznak a tervezési, megvalósítási kérdésekkel.

A speciális feladatok egy része művészi feladat: a fővilágosító vagy szcenikus feladata a rendezővel közösen kialakítani a világítási hatásokat, effekteket.

A látványterv elkészítését követi a műszaki tervezés: a fővilágosító a többi világosítóval közösen elkészíti az előadás világítási partitúráját, mely tartalmazza, hogy melyik hatás eléréséhez mely fényvetőket, reflektorokat kell alkalmazni, rögzítik azok beállításait.

Az egymást követő effektusokat, beállításokat nevezzük „jelnek”.

Egy előadás első jele az első beállítás, minden egyes – akár minimális – változás a világításban újabb jelet jelent.

A világítási partitúra alapján az előadások során ezek a jelek épp úgy reprodukálhatóak, mint a szöveg, zene, vagy egyéb effektusok.

A mai modern színházakban természetesen számítógép tárolja a jeleket, és sokszor az egyes reflektorok állapotát, helyzetét is. Így az előadás előtt elég betölteni az adott darab jeleit a gépbe, megkímélve a világosítókat az órákig tartó állítgatások egy részétől.

szuffita: 1) játéktér fölötti, színes lámpasor, felső világítás 2) színpad terét felül lezáró drapéria

rivalda: régen - súgólyuk vonalában egy lámpasor, ma – ’nyilvánosság’

reflektor: fix, fejgép: a mozgást követi, közvetlen emberi kezeléssel

Megvilágítások:

-          derítő: nincs hangsúlyos pont

-          nagytotál

-          pontfény (kör)

-          ellenfény: drámai hatású világítási mód, a fényforrás a megvilágítandó személy, tárgy, díszletelem mögött helyezkedik el. Ellenfényben a dolgok sziluettszerűek, elölről halvány fénnyel lehet őket láttatni

-          munkafény

Csizmadia Tibor, H.-P.-S.: Színfalak mögött / Magyar színházművészeti lex./!

+ Nánay, 67-74.