http://msztsz.hu/szinpad/

Szinpad_2010_szeptember: VILÁGÍTÁS TERVEZÉS
A világítástechnika Németországban Max Keller névével egyenlô. Nemcsak munkájával, hanem könyveivel és DVD-ivel is mértékadó egyéniség, aki a produkciók színrevitelében a fény számára egyenrangú szerepet harcolt ki. Legalábbis sikerei alapján az
ember így gondolná. De a valóságot a világítástervezô másképpen látja: „A recenziókban és a produkciók ismertetéseiben a fény nem játszik szerepet, a rendezôk és a díszlettervezôk csak ritkán állnak szóba velünk” – von keserûen mérleget. Utolsó színpadvilágítás-tervezése – a müncheni Kammerspiele Színház elôadása – búcsúlátogatásra nyújt alkalmat.

Max Keller Baselben született. Színpad-világosítói tanulmányai után elôször Berlinben dolgozott, fôvilágosítóként a Staatliche Schauspielbühnénél. 1 975-tôl egyre inkább elkötelezte magát a „világítástervezôi” szakma elismertetése mellett. Ebben a minôségében szerzôdtette a müncheni Kammerspiele. Max Keller több mint 30 évig dolgozott ott világítástervezôként és a világítási tárvezetôjeként. A világ sok nagy színházában és operaházában kapott közben megbízásokat. Építészeti fényinstallációkkal és ipari fénykoncepciókkal Max Keller munkája a színházon kívül is megmutatkozott, és öregbítették hírnevét. Tudását nemcsak a színházi gyakorlati képzésben, de számos elôadás, szeminárium és szakkönyv keretében is továbbadta. A most negyedik kiadásban
megjelenô „Faszination Licht” címû alapmunkája folyamatosan bôvült, és már több nyelvre lefordították. Munkáját több kitüntetéssel is elismerték. 1 993-ban megkapta a müncheni színházi díjat, 2001 -ben a Golden Pen-díjat, valamint a Distinguished Achievement Award in Lighting Design elismerést. Az Opust – német színházi díj – 2005-ben adták át részére.

A színház sokszor átépített épületének labirintusában Max Keller elôször saját birodalmába,
az egyik felsô emeleten lévô irodájába vezet.
A
„Faszination Licht” és a „Light Fantastic” éppen kiszállított új kiadásának kisebb kupacai láthatók a földön, mellettük az elôzô kiadás angol,
kínai és orosz verziói. A falon színpadi elôadá-
sok fotói, skiccek, tervek, számtalan iratrendezô
látható és – költözködéshez dobozok. Max Keller csomagol, a szezon végével befejezi, utolsó
színházi elôadásának világítását tervezte most.

Keller Úr! Áprilisban volt 65 éves, a „Faszination Licht” negyedik kiadása jelent
meg, és egyidejûleg bejelentette, hogyaz
„aktív szakmai életbôl” visszavonul. Más
színházi emberek ebben a korban még
újból nekilendülnek. Ön miért fejezi be?
Max Keller: Két oka van ennek. Az egyik az,
hogy két évvel ezelôtti hajóvásárlásommal felké-
szültem életem alkonyára. A másik ok pedig az,
hogy az itt hamarosan esedékes intendánsváltásnál már nem igénylik az együttmûködésemet. A rendezô számára túlságosan tapasztalt
és túl öreg vagyok, bár el kell mondanom, hogy
ô ugyanannyi idôs, mint én. Az évtizedek során
sok mindenre szert tettem, amit még jól tudnék
használni. De nem akarom erôltetni, az utóbbi
idôkben keserû tapasztalatokat is szereztem. Éppen ezért ideje, hogy valami másba kezdjek.
Munkáját öt évvel ezelôtt készített
részletes interjúban mutattuk be. Most
még egyszer szeretnénk mérleget vonni. 32 éven keresztül dolgozott a müncheni Kammerspiele Színházban. Mi
ösztönözte arra, hogy a világ színhá-
zaiba tett néhány kirándulás ellenére
hû maradjon ehhez a színházhoz?
Annak idején Berlinben tízéves munkával fel-
építettem egy színházat. Tudtam, hogy milyen
hosszú idôbe telik a világítási tár kiépítése, teljes kialakítása, a struktúrákhoz való igazítása,
az anyagok beszerzése. Mire az ember mindezt összehozta, elment tíz év. Amikor minden
az ember kezében van, minden a rendelkezé-
sére áll, akkor szeretné a sikereket is learatni!
Most azokkal az anyagokkal dolgozhatom,
megvannak azok az emberek, akikkel szívesen
dolgozom. Sehol máshol nincsenek jobb munkafeltételeim az itteninél. De a ház kicsi, és né-
ha nagyon jól jön egy kis kirándulás.
A Kammerspiele Színház így teljes egé-
szében az Ön mûvészi orientációjára és
az abból keletkezô technikai igényre
van beállítva?
Igen, berendezhettem világítási tárunkat, a
fény mint eszköz itt természetes jelentôséget
kapott, az ehhez szükséges technikát elfogadják. Itt megfogalmazódott egy bizonyos igény
a világítással szemben, és ez biztosan így marad a következô generációnál is.
Folyamatosan együtt dolgozott Dieter
Dorn rendezôvel és Jürgen Rose díszlettervezôvel. Ez láthatóan jól mûködött.
A világítástervezô is egyenrangú partner lett, legalábbis az eredmények ezt
a benyomást közvetítik.
Igen, ez így van, azonos volt az ízlésünk, és ebbôl mindnyájan profitáltunk. Dieter Dorn nagy
szabadságot engedett nekem, Jürgen Rose pedig olyan díszleteket épített, amiket valóban világítani is lehetett. Ez ugyanis nincs mindig így!
Ez 1968-ban kezdôdött, és egybeesett
a rendezôi színház elôretörésével. A produkciókat erôteljes mértékben a rendezô megközelítésmódja határozta meg.
Ön milyen befolyást tudott gyakorolni
itt a munkájával?
Sokat dolgoztam azon, hogy a színházban a
fény nagyobb jelentôséget kapjon. Ez nekem
nem sikerült. A világításra továbbra is szolgáltatásként tekintenek. Alapvetôen nem folytatnak párbeszédet velünk. Csak egyetlen díszlettervezôt ismerek, akivel egy hullámhosszon
tudtam dolgozni. Ez Frank Schlößmann volt.
Véleményt tudtunk cserélni az egyes színpadképekrôl, és ô a színpadképeket is hozzáigazí-
totta a világításhoz.

A szülôvárosában, Baselben 19 éves
korában kezdett munkássága olyan
idôszakot fog át, amelyben technikailag és mûvészileg elképzelhetetlenül
sok minden megváltozott. Az új lehetôségek használatát a mai napig nem tanítják Németországban sehol. Az Ön
színházában a képzés mindenekelôtt gyakorlati. Tulajdonképpen milyen a
jó világítástervezô?
A mûvészet nem megy technika nélkül, technika szükséges a mûvészethez. Az embernek a
technika teljes választékát ismernie kell, hogy
az eszközöket használni tudja, ismernie kell,
hogyan mûködnek azok. Minden túl még az
emberekkel is tudni kell bánni, hogy a rendezôk és a díszlettervezôk higgyenek az embernek, mert különben nincs esélyed.

Térjünk vissza a mérleghez. Mely produkciók voltak a legfontosabbak az Ön számára?
Az elsô fontos színpadra állítás a „Die Zofen”
volt a Schlossparktheaterben. Az egyik ottani
híres díszlettervezô kijelentette, hogy mindent
sárga megvilágítással szeretne. Én azt mondtam, hogy az nem megy, kéknek kell lennie.
Mindkettôt kipróbáltuk, és nekem lett igazam.
Számomra ez nagy siker volt, mert az akaratomnak érvényt tudtam szerezni. Képanyagomat végignézve az „Arthur király” nagyon jó
volt a bregenzi Festspielhausban (1 996), melynek díszlettervezôje Herbert Kapplmüller volt
(rendezô: Günter Krämer). Ez olyan színpadkép
volt, ami – pozitív értelemben – fejbe kólintotta az embert! Esztétikai szempontból nagyon
fontos volt a „Schlusschor” (1 991 , rendezô:
Dieter Dorn, színpadkép: Jürgen Rose). Ez volt
az elsô alkalom, hogy nagy átlátszó teret építettünk, melyet indirekt világítottunk meg. Hoszszú-hosszú fejlesztési munka volt. Ebben nem
mi voltunk az elsôk, Appia már szintén megcsinálta ezt. A látványban, a minôségileg új napfénylámpákkal (HMI), abban volt valami! Ez a
térképzés egészen kicsiben kezdôdött, és a
„Trisztán és Izoldával” zárult a New York-i METben (1 999). Ott a teret nemcsak kifehérítettük,
hanem a szerelmi jelenetben vörösbe mártottuk. Ez volt az utolsó közös munkám Dieter
Dornnal és Jürgen Rose-zal, de egyúttal a legjobb is. A napfénydinamika szempontjából fontos számomra a „Zerbrochener Krug” 1 987-
bôl. Vásároltam három darab 12 kW-os HMI fényvetôt, és mindegyik ablak mögé egy ilyen
gépet állítottam, és az ablakon keresztül történt
a világítás, ahogyan az a valóságban is van.
Ezek voltak azok a mérföldkövek, amelyek a
„Keller-fény” hírnevét megalapozták.
Technológiák
Az elsôk egyike volt azok között, akik a napfényt és ezzel az ipari megvilágítást a színpadra alkalmazva fejlesztették. Akkoriban ez még igazi fejlesztést,
úgymond „barkácsolást” jelentett. Hogyan nôtt ki kézzel megalkotott eszkö-
zeibôl az új iparág? Még akkor is, ha
Keller-fényszóró nincs …
A Keller-fény van (mosolyog …) Ennek legfontosabb eleme a HMI-fényvetô, az elsôk egyike
voltam, akik ezzel kísérleteztek. Nagyon fáradságos volt, a fényszórók nem voltak megfelelô-
ek, a lámpák nem voltak elég jók. Az OSRAM
itt ült az egyik oldalon, az ARRI a másikon, és
nem beszéltek egymással. Elôször mindegyikükkel külön-külön beszéltem, és mindent
megmutattam nekik a színházban. Kb. 1 5 évvel ezelôtt az ARRI és én kidolgoztunk egy alkalmas színházi fényszórót, a Lichttechnik céggel pedig színváltót és sötétítô blendét fejlesztettünk ki. Ezek voltak az elsôk, amelyekbe
nagy színváltók voltak beépítve. Kezdetben
ezeket magam barkácsoltam. Mindig tudtam,
mit akarok, és azt is, hogy mi megy, és mi nem
megy. Akkoriban messzire jutottunk.

A mozgófejes fényvetôkrôl öt évvel ezelôtt azt mondta, hogy a „billegô vödrök” túlságosan hangosnak, és fényük túl imbolygó, mindenekelôtt a prózai
színházak számára. Változott-e a véleménye azóta?
Igen, most is használok ilyet, és olyan helyeken
építem be ôket, ahová nem egyszerû eljutni.
A technika fergeteges változáson ment keresztül. Felületmegvilágításra használom ôket,
most a koncepció részét képezik, fôleg mert
már vannak ventilátor nélküliek. Az ipar nehezen adta be a derekát. Soha sem választanék
egyetlen fajta fényt, a keverésben rejlik a lé-
nyeg! – Csak kevés kivétel akad.

Mi a helyzet a LED-del?
A fényük nem szép, az világoskékes fény. Most
olyan blokkokat vásároltam magamnak, amelyekkel fényszórót és fényblokkokat tudok öszszeállítani. Nem keletkezik hô, ami nagyon jó.
Nemrég láttam olyan fényvetôket is, amiknek
a minôsége egészen figyelemreméltó volt. Bár
a fejlôdés nagyon gyors, még sokáig fog tartani, amíg ezek teljes értékû fényvetôként használhatók lesznek.
Búcsú és kitekintés
Látogatásom apropója a „Krieg” bemutatója, mely utolsó munkája a házban. Itt van egy olyan színpadkép,
amit elôadásában is említ, ahol tulajdonképpen nincs semmi olyan, amit világítani lehetne. Az elsô részben a színpad kb. 2 m széles színpadcsík, mögötte pedig deszkafal van.
Azért választottam ezt a produkciót, mert ismertem a rendezôt, Armin Petrast. Sok kollé-
gával ellentétben alapvetôen nem sok elôadás
világosítását csináltam magam. Minden fôvilá-
gosítóm két produkció világosításán dolgozik,
nekik is meg kell kapniuk ezt a lehetôséget.
Az elsô résznél nem volt olyan sok változat,
tettem néhány javaslatot. A második részben a
tér mélysége volt fontos.
Itt egy hátrafelé emelkedôferde térvolt,
hátul két nyílással, és ez a tér a világí-
tással, a fények beállításával kap életet.
Hogyan dolgozta ki a koncepciót?
A díszlettervezô bemutatott egy modellt, ez
volt az. A második résznél egyértelmû volt számomra, hogy ez csak a napfényszórókkal fog
menni. „Keller úr, lehet világosabb?” – ez volt
a rendezô egyik kérdése. Lágyítottam a HMIfényt, majd megszabadítottam a konverziós
szûrôtôl, amitôl aztán a hófehér fény keletkezett. Ezt nehéz megcsinálni, ez máshol szinte
alig fordul elô. 1 3 fényváltós fényvetôrôl van
szó. Itt kiváló világosítókkal és nagyszerû beállítási eszközökkel rendelkezem. Ha nem ismerik a technikát, akkor nehézkes a dolog, ennek mindig együttesen kell történnie.
Ez nagyon puritán elôadás volt, világos
nyelvezet, világos fény, csak ritkán egészen finom zene, kivételesen semmi videó.
Igen, ma már a videó tulajdonképpen hozzá-
tartozik a színházhoz. Ez egyfajta divatjelenség, ami néha jó is lehet. De a prózai színház
az prózai színház. A „Krieg” elôadásánál nagyon örültem, hogy csak a nyelvet hallottam,
egy nehéz, de szép nyelvet, és csak egész kevés zenét. De az ilyen fajta prózai elôadással
nem lehet már telt házat elérni.
Elôadásában azt mondta, hogy a fény
és a zene ritmusa érdekli, ezt szeretné
átadni.

Mit értett ez alatt?
A Bauhaus korában és valamivel utána a mûvészek sokat vitatkoztak ezen. Számomra a fejemben az operánál a fények nagyon szorosan kötôdnek a zenéhez. Egyszer szívesen létrehoznék egy olyan elôadást, ahol zene és hangzás fénnyel párosulna, összeülnék egy rendezôvel,
és együtt fantáziálnánk. Elôször a fény lenne,
aztán a zene, vagy mindkettô együtt? Ezt nagy
kihívásnak érzem, ez az igazi mûvészet. Errôl
sokat olvastam, és ezen sokat dolgoztam.
A résztvevôk számára fantasztikus lenne, ha
minden tudást össze tudnánk hozni – a kommersz helyett, amivel gyakran találkozunk.
Egyik premier után rögtön jön a másik, az ember pénzt keres a vendégjátékokkal. De a színház feladata az is, hogy újat alkosson!

Ez talán mégsem hangzik teljes visszavonulásként…
A könyvem kész, életmûvem kész, most kellene megkapnom az OPUS-t, de már birtokomban van. Így bezárul számomra egy kör. Bátran mondhatom, hogy mindig a megfelelô idôben voltam a megfelelô helyen. Elkaptam
egy olyan izgalmas technikai áramlatot, és kifogtam egy olyan idôszakot, amiben valóban
volt pénz. Talán hiba ezt abbahagyni, végül is
a tudás bôvül. De most nyáron elôször hajózni
fogok, és télen még kitalálhatom, hogy valami
olyat csináljak, ami örömet okoz.
Ezután Max Keller körbevezet a világítási
részlegen. Büszkén mutatja be birodalmát, az
anyagraktárt, a lakatos-, elektromos és szerelômûhelyt. 28 világosító dolgozik itt. „Szükségem van olyan emberekre, akik megépítik azokat a dolgokat, amiket én kitalálok” – indokolja a
dolgozók nagy számát, akiknek többsége
kézmûvesszakmával rendelkezik. „A világítást késôbb megtanulják tôlem. Így itt olyan emberek
dolgoznak, akik mindent meg tudnak csinálni,
és minden iránt érdeklôdnek.” Ebben a színházban aligha lehet azt gondolni, hogy a fény pozíciója rossz! Számtalan munkatárs tanulta meg itt a színpadvilágítást. Így mégiscsak remélhetjük,
hogy a fény elôtör még a „sötétbôl”. Ehhez minden bizonnyal hozzá fog járulni a „Faszination
Licht” most megjelenô új kiadása is.
Minden jót, Max Keller, a „fény utáni”
élethez!
Max Kellerrel
Karin Winkelsesser beszélgetett.
(Bühnentechnische Rundshau 201 0.
2. szám, 4–7. old. megjelent cikk fordítása