Vannak feljegyzések az 1776-os évből a müncheni Residenztheater ünnepi előadásairól,

amelyek összesen 1300 darab gyertyát sorolnakfel. v ersailles-ban ünnepi előadások alkalmával akár 3000 darab gyertya is égett – a nézőtéren.

Az udvari szokás szerint általában csak ezt avilágítási módot alkalmazták: a gyertyák fényesebben égtek, mint a faggyú, szagmentesek voltak, és nem kellett utána takarítani.

A színpadtérben az olcsóbb faggyúgyertyát használták. ezek kevesebb fényt adtak, és a

folyékony faggyú csak a kanóc alsó részén párolgott el, míg a felső rész elszenesedett, és a láng kormozott. A fény rövid idő alatt a felére csökkent. A színpadvilágítás alapanyaga a marha- és ürüfaggyú volt. fényforrásként használták még az olajlámpát is, amely a legolcsóbb világítóanyaggal működött, csekély fényerővel,

és az általában rossz minőségű olaj és annak

tárolása miatt ugyanúgy kellemetlen szagú volt,

mint a faggyúvilágítás. csak a híres és igényes

énekesek kaptak a rivaldában igazi gyertyát.

A színpad és nézőtér fényének fokozása

érdekében szorosan egymás mellé és fölé állí-

tották a gyertyákat és olajlámpákat. ez további

kellemetlenségeket okozott. A gyertyák füstje,

ami már a nézőket is zavarta, egyre nagyobb

mértékben nehezítette a színészek munkáját

is. A gőz majdnem elfojtotta a lángot, és ezáltal

elvette a fényt. A gyertyákat és olajlámpákat

lemezdobozokba helyezték, hogy megvédjék

őket a többi láng hőjétől és elkerüljék a gyors

olvadást. A már említett magas gyertyaköltséget a színtársulatok alig tudták teljesíteni.

A lüneburgi színház számlakönyveiből kiderül,

hogy míg a 20 fős társulat heti bére összesen 16

tallér volt, addig előadásonként minden egyes

gyertya egy tallérba került. A gyertyavilágítás

költsége mindig 30-40%-a volt a teljes ráfordí-

tásnak.

Az álom a világos fényről

Megpróbálták a világítási költségeket a fény

jobb hasznosításával csökkenteni, és a világos-

ságot jobb lámpákkal, tökéletesebb kanócokkal

és viaszkeverékkel növelni. A fényforrás legegy-

szerűbb növelésének a módját már 1550-ben

említik: egy ernyő, amely megakadályozza a

fény szétterjedését minden irányba, és ezáltal

felerősíti egy-egy irányban. elsötétítésre vagy

a színek változtatására üveg- és bádogcilinde-

reket használtak. A fényterelők fehérre festett

vagy aranyflitterrel borított falemezek voltak,

de fényes vas-, vörös- vagy sárgaréz lemeze-

ket is használtak. Az első világítási tükröt vagy

parabolatükrös fényszórót – amit én ismerek –

Andreas Gärtner (1654–1727), egy a drezdai ud-

var szolgálatában állt szorb nemzetiségű tudós

fejlesztett ki 1710-ben. Azonban a magas előál-

lítási költségek miatt a szerkezet nem terjedt

el. Az egyetlen még létező Gärtner-szerkezet a

drezdai állami Műgyűjteményben található.

A füst és a tűz veszélyei

A gyertya- és faggyúvilágítás a színházak számára káros gőz- és füstképződést jelentett, valamint nagy oxigénfogyasztást. pl. az 1781-ben épült bad lachstädt-i színházban az ablakok az előadás előtt és a szünetekben is tárva nyitva voltak a nézőtér szellőztetése érdekében. Más színházak nézőterein is voltak ablakok és a mennyezeten szellőztetőfedelek. sok helyen a mennyezeti főcsillár fölé szellőztetőjáratot építettek. Ennek megfelelően a tűzveszély is magas volt. így August Försch 1878-ban megjelent Színházi tüzek című könyvében azt írta, hogy

„az elmúlt 100 évben nem kevesebb mint 460

színház égett le teljesen, miközben 500 millió

márka érték semmisült meg, több ezer ember

megégett vagy megfulladt. színháztüzeknél

nincs köztes lépcső, vagy eloltják a tüzet azon-

nal, vagy leég a teljes színház. ezt a sajátos

dolgot megmagyarázza a színházaink kiemel-

kedően magas tűzveszélyessége és éghetősé-

ge. A széles színpadtér, amelynek mindig csak

egy kis részét látjuk, a díszlet azonban jobbra,

balra, felfelé és lefelé, előre és hátra nyúlik be.

hihetetlen mennyiségű falécek, durva vásznak,