31-ére haza tértem. Furcsán ismerős minden. Első sarkon találkozok régi színházas ismerössel - ebben a városban lehetetlen 5 percet úgy megtenni hogy ne láthassak valakit közülök - igen otthon vagyok.

6 után szálltam le a buszról, mindenki későbbre tervezi a megjelenést, kellemes szavatkozó telefon beszélgetések, boklászok, beülök régi ismerös helyre - és csak nézem az ismeretlen embereket. 

Végül sikerül találkoznom régi, egymással sokat megélt színész barátaimmal. Maguktól jönnek a témák - velük egy hosszú történetnek érzek minden mondatot, mosolyt fakaszt, mindig meglepődök jó szavaikon, biztatnak, előttük ismeretlen volt az bennsőséges barátság amit velük érzek. És ismerem meg magam.

Büfé hihetlenül kihalt, tavaly után különösen, jó ideig csak a színészek gyereki pörögnek - észvesztően a porondon, nagy műgonddal raknak be rosszabbnál rosszabb ezeréves számokat a lejátszóba.

Beszélgetések, színházról, munkáról, nevetve és elmélkedve a filozofus hajlamúakkal. Lassan továbbállunk a még nyitva levő kicsit alteres, valamivel igényesebb zenélős kocsmába, az elmaradt emberekkel is találkozva. 

5 fele mindenki nyugóvóra tér lassan, egyikük felajánlja hogy aludjak nála reggelig a színészházban. Bealvás előtt az asztalon hagyott Shakespeare-Szonettek, majd Vándorló palota. Jó volt itt.

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.

Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.

Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm. Shakespeare